1935-ben az erdélyi magyarok baloldali irodalmi folyóirata, a Korunk, hosszú esszét közölt André Malraux francia író munkáiról. A szerző szerint Malraux a „gyarmatok igazi drámáját, míg az irodalmi fiatalság képzelgő lázadozásában egy kontinentális forrongás súlyos élményét” mutatja be. A La Condition humaine [Az ember sorsa, 1933] című könyvén kívül a cikk kitért Malraux legfrissebb, a hitleri Németországban működő náci-ellenes földalatti ellenállásról szóló Le Temps du mépris [A megvetés kora, 1935] című regényére is. „Ez a történet, (melyet a Dimitrov érdekében tett németországi útjáról hozott), a szorongatott egyén mély börtönélménye, szétáradó monológja; benne meg fölötte a szolidaritás vágyával, áldozatával és küzdelmével.” Malraux egyike volt azoknak a baloldali francia értelmiségieknek, akik megalapították a fasizmus elleni harcot és a „kultúra védelmét” zászlajára tűző Association des Écrivains et Artistes Révolutionnaires-t [AEAR – Forradalmi Írók és Művészek Szövetsége]. Az antifasizmus volt az a közös nevező, amely a különféle ideológiájú politikai erők összeterelésével lehetővé tette 1936-ban a francia és spanyol népfrontos kormányok megalakulását. Az olyan országokban, mint például Magyarország, ahol a Hazafias Népfront a kommunista rezsim aktív résztvevője volt, az antifasizmus és a népfront fogalmait a kommunista propagandagépezet kisajátította, az André Malraux féle figurákat pedig a sztálini program hű követőinek könyvelték el. Bár a népfrontos eszme sokat köszönhetett a Kommunista Internacionálé (Komintern) 1935-ös 7. kongresszusán hozott határozatainak, az európai értelmiségi körök már jóval azelőtt a baloldali pártok és szervezeteket egységfrontjának megteremtését szorgalmazták, hogy a hivatalos kommunista politika is ebbe az irányba mozdult volna. Az európai politikai feszültségek, valamint a fasiszta és náci eszmék szinte minden európai országban tapasztalható gyors térnyerése miatt sok értelmiségi jutott arra a felismerésre, hogy a baloldali pártok közötti harc semmire sem vezet és veszélyes. József Attila is azon értelmiségiek közé tartozott, akik az egységes fellépést sürgették. Az egységfront körül című 1933-as politikai esszéje miatt azonban súlyos támadások érték a Kommunisták Magyarországi Pártjának szűk látókörű moszkovita vezetői részéről, ami miatt ki is lépett a pártból. Hasonlóan: Malraux nyilvánvaló marxista szimpátiái és heves fasizmusellenes megnyilvánulásai ellenére egyedül a Le Temps du mépris jelenhetett meg a Szovjetunióban.

Az antifasizmus tulajdonképpen ott kezdődött, ahol a fasizmus: Olaszországban, az Arditi del Popolo [„A merészek”] híres akciójával, amikor tőrrel a foguk között úsztak át a Piave folyón. Az Arditi del Popolo egybe terelte az unionistákat, anarchistákat, szocialistákat, kommunistákat, republikánusokat és volt katonatiszteket. Az antifasiszták az első pillanattól kezdve hidakat kezdtek verni ott, ahol a hagyományos politikai csoportok falakat láttak. Míg a német Roter Frontkämpferbund [RFB, Vörös Frontharcos Szövetség] (amely 1932-től Antifaschistische Aktion, röviden “antifa” néven vált ismertté) ténylegesen a Németország Kommunista Pártja [KPD, Kommunistische Partei Deutschlands] paramilitáris szervezete volt, híres magasba emelt öklű üdvözlésük az intolerancia elleni harc egyetemes szimbólumaként terjedt el a 20. és 21. században az anarchisták, radikálisok, polgári jogi aktivisták és hasonló szervezetek körében. Az ökölbe szorított kéz szimbólumot a francia népfrontos kormány és a spanyol polgárháború republikánus oldala is átvette, s ez vált az Egyesült Államokban az Artists’ Union [Művészek Szakszervezete] jelképévé. Az antifasizmus nyelvezete éppoly univerzális volt, mint a fasizmusé, ez kötötte össze a baloldal politikai spektrumának legkülönbözőbb értelmiségi alakjait.

Egyes történészek kiemelik, hogy a népfrontot támogató kommunisták egészen 1935-ig a sztálini szovjet rezsim lojális hívei voltak, és a demokráciához való új keletű megtérésük pusztán „taktikai cselnek” tudható be (ezt a vélekedést többek között az 1939-es Molotov–Ribbentrop paktummal támasztják alá). Más történészek szerint viszont a népfront-párti közemberek militánssága és a spanyol polgárháború önkéntes Nemzetközi Brigádjainak megszerveződése a népi radikalizmus hagyományaiban gyökerező demokrácia iránti szenvedélyes elkötelezettségre utal. Sztálin szemében a francia Front Populaire és a spanyol polgárháború kétségtelenül kísérleti terepet jelentett ahhoz, hogyan lehet Európában – meg ahová még elér a keze – a népi demokráciákat kommunista diktatúrákká alakítani. Ugyanakkor a fasizmus elleni egységfront megteremtését szorgalmazó baloldali művészek és írók zöme – például Malraux, Bertolt Brecht, Antonio Machado vagy József Attila – a sztálini rendszert is gyanakodva szemlélte, és néhány kivételtől eltekintve még kevésbé lelkesedett a szocialista realizmus sztálini esztétikája iránt. Az „antifasiszta minimum” talaján állva inkább foglalkoztatták őket a hatalmas, s a nagy gazdasági világválság és az egyes országokban kialakuló súlyos politikai feszültségek miatt egyre növekvő társadalmi egyenlőtlenségek.

Bertolt Brecht 1935-ben indult első útjára az Egyesült Államokba. Egy ütött-kopott fekete teherhajón hajózott át Dániából, ahol több évig élt száműzetésben a hitleri Németországtól távol. Úticélja New York volt, ahol az Union Theater arra készült, hogy bemutassa a Makszim Gorkij regénye alapján készült Az anya [Die Mutter] című tandrámáját [Lehrstück]. Az előadás azonban nem úgy alakult, ahogy azt Brecht eltervezte, mert a társulat elzárkózott az epikus színház technikájától, Brecht pedig keserű szájízzel tért vissza Európába. Még ugyanebben az évben száműzött német íróként részt vett a párizsi Maison de la Mutualité konferenciaközpontban a Nemzetközi Írókongresszus a Kultúra Védelmére nevű rendezvényen. Az írókongresszus Európa értelmiségét gyűjtötte össze a fasizmus elleni tiltakozás jegyében; a rendezvény egyben az irodalmi világ válasza volt a Kommunista Internacionálé VII. Világkongresszusán meghirdetett népfront programjára. A szovjet delegátus és más kommunista írók döntő befolyása ellenére az írókongresszus a maga nemében az első olyan gyűlés volt, amely széles körben vitathatta meg a kulturális szabadság eszméjét és a totalitarizmus veszélyeit. Valójában a baloldali szervezetek egység iránti vágya megelőzte a Komintern új politikáját, és az hívta életre, hogy a fasiszta és náci ideológiák gyorsan terjedtek Európa határain belül és túl, szinte minden országban. Emellett közrejátszott az új háborútól való félelem is, mert az az 1930-as évek közepére elkerülhetetlennek tűnt. A versailles-i egyezményt megszegő németek újrafegyverkezése, valamint Olaszország abesszíniai hadviselése is világosan mutatta, hogy az európai hatalmak közötti rendkívül összetett szövetségek és egyezmények nem biztosíthatják sokáig a békét.

Brecht 1941-ben az Egyesült Államokba menekült a háború elől. A náci rezsim elől menekülő száműzöttekkel együtt Európa ideológiai harcai is megérkeztek az Egyesült Államokba. Az amerikai 1930-as éveket tömegeket érintő, a munkásosztálynak kedvező társadalmi reformok jellemezték, és a szocializmus jelentős támogatással bírt az amerikai munkásosztály körében. A Roosevelt-kormány New Deal politikája nem csak abban állt, hogy a szövetségi szervek megpróbáltak javítani a nagy gazdasági világválságtól és a sorozatos aszályos évek ökológiai katasztrófájától sújtotta emberek életén. Programokat és segélyakciókat is szerveztek a különféle médiumokban alkotó művészek megsegítésére, illetve megbízták őket, hogy dokumentálják az amerikaiak helyzetét a nagy gazdasági világválság idején. A művészek pedig szakszervezetek, egyesületek létrehozásával küzdöttek jogaikért és a művészi szabadságért, sokan a fasizmus elleni harchoz is csatlakoztak.

A második világháborút követően, a hidegháború és a mccarthyzmus éveiben, Brechtet 1947-ben beidézte az Amerika-ellenes Tevékenységet Vizsgáló Bizottság (HUAC). A Bizottság nagy meglepetésére azonban kiderült, hogy Brecht sosem volt a Kommunista Párt tagja. A német írót tehát nem kommunistaként kezelték, hanem egy furcsa, beskatulyázhatatlan szerzőként és kritikusként, aki egész pályája során kiállt az alkotás szabadságához és a politikai ellenálláshoz való jog mellett. Brecht szellemi örökségét jól jellemzi záróbeszéde, amellyel a bizottság előtti meghallgatása során adott nyilatkozatát zárta, és amely félreérthetetlenül kiáll amellett, hogy a művészet szükséges a szabadság eléréséhez: „Minden tevékenységem, beleértve azt is, amelyet Hitler ellen folytattam, független, tisztán irodalmi tevékenység […] Most először érzem úgy, hogy szabadon szólhatok az amerikai viszonyokról: ha visszatekintek az elmúlt két évtized Európájában drámaíróként és költőként szerzett tapasztalataimra, azt kell mondanom, hogy az amerikai nép sokat veszítene és kockáztatna azzal, ha bárkinek engedélyt adna a kulturális szférában születő ötletek szabad versenyének korlátozására, vagy a kultúrába való beavatkozásra, hiszen a kultúrának feltétlenül szabadnak kell lennie ahhoz, hogy egyáltalán művészetnek lehessen nevezni.”

A két világháború közötti időszak más (például német, chilei vagy spanyol) népfrontjaihoz hasonlóan a francia Népfront [Le Front Populaire] is a kormányt fenyegető fasiszta hatalomátvétel veszélyére adott válaszként jött létre. A szocialista, kommunista és más baloldali pártok egy időre félretették ellentéteiket, és antifasiszta koalíciót hoztak létre. Franciaországban a mozgalom kiindulópontját az 1934 februári zavargások jelentették, amelyek a kormány korrupciójára fényt derítő botrányos híreket követően törtek ki. A fasizmus elleni mozgalom 1936 májusában érte el csúcsát a választásokon elért baloldali győzelemmel, amely egy évre, egészen 1937 júniusáig Léon Blum népfrontkormányának kezébe adta a hatalmat. A Népfront baloldali mozgalmak szövetségeként jött létre, melynek része volt a kommunista szemléletű Kommunista Internacionálé Francia Szekciója [Section française de l’Internationale communiste, SFIC], más néven a Francia Kommunista Párt [Parti communiste français, PCF], a szocialista Nemzetközi Munkásszövetség Francia Szekciója [Section française de l’Internationale ouvrière, SFIO] és a progresszív Radikális-Szocialista Republikánus Párt [Parti radical, PR, eredeti nevén: Parti républicain, radical et radical-socialiste, PRRRS]. A „győzedelmes” választásokat követően a szocialisták elnöke, Léon Blum által megalakított kabinet kizárólag republikánus és szocialista miniszterekből állt össze.

A Népfront-korszak indulását éles politikai ellentétek és a kollektív félelemérzet határozták meg. A nagy gazdasági világválság hatása, a fasizmus előretörése a nemzetközi színtéren – különösen Hitler 1933-as hatalomátvétele után –, valamint Sztálin és a Kommunista Internacionálé stratégiai elmozdulása a népfrontpolitika irányába mind hozzájárultak ahhoz, hogy az értelmiség szerepe is átértékelődött a politikai és társadalmi igazságosságért folytatott küzdelemben. Az antifasiszta értelmiség erkölcsi felhatalmazást, presztízst, ideológiai legitimációt, a remény retorikáját nyújtotta a francia koalíciónak, valamint kulturális pezsgést hozott a színházakba, mozikba, egyetemekre és művészeti egyesületekbe. A Romain Rolland-hoz hasonló baloldali művészek részesei voltak, vagy támogatták a közoktatási kísérleteket, például a munkásegyetemeket, az agitprop színházat, a társadalmi mozit, illetve a kultúrházak elterjedését. A Népfront kulturális célkitűzése a „kultúra kapujának kitárása” volt. Mindez egybeesett a francia kulturális élet 1930-as évek elejétől jellemző irányával, amelyben több művész és értelmiségi – különösen a fiatalabb generációból – kivonult az akadémiáról és a politikai szempontból aktívabb, szélesebb kört elérő újságírást választotta, vagy közvetlen „terepmunkát” végzett. A Forradalmi Írók és Művészek Szövetsége [Association des Écrivains et Artistes Révolutionnaires, AEAR] kiterjedt és rangos tagságával ennek a mozgalomnak az élén járt. A magyar baloldali értelmiség érdeklődéssel figyelte, hogy a francia írók és művészek elhagyják elefántcsonttornyukat, és kivonulnak az utcára. Köztük volt József Attila is, aki rendszeresen megvitatta baráti körében André Malraux és André Gide legújabb írásait.

A Népfront kommunista szekciójának érdeme volt „az állam kulturális életben való igazgatási és pénzügyi felelősségének nagyfokú és hosszú távú növelése”, ugyanakkor kulturális világlátásuk rendkívül konzervatív volt, a francia magaskultúrára szorítkozott, ahogy ezt a szürrealisták is megtapasztalhatták a Francia Kommunista Párttal való rövid együttműködésük során. A Népfront-korszak idején a társadalmi forradalom és a hazafias érzések újbóli összeegyeztetése rendkívül összetett módon valósult meg. A jobboldal bizonyos fokig feladta nacionalista elképzeléseit azzal, hogy kifejezte támogatását a fasizmus iránt; erre utalt a korabeli francia mondás is: „inkább Hitler, mint Léon Blum”. A Sztálin–Laval kölcsönös segélynyújtási egyezmény pedig közvetlenül hozzájárult a PCF irányelveinek módosításához, illetve a volt szürrealista, Louis Aragon újkeletű nacionalista lelkesedéséhez a „szocialista realizmus, francia realizmus” [Réalisme socialiste, Réalisme français] iránt.

De nem kizárólag francia értelmiségiek és művészek formálták a Népfront kultúráját. Párizs nemcsak a világ művészeti fővárosa volt ebben az időben, hanem menedéket is nyújtott azoknak a művészeknek, akik kénytelenek voltak elhagyni saját hazájukat (például Németországot, Olaszországot, Magyarországot stb.), és akik szervezőként és résztvevőként is jelen voltak a Népfront kulturális életében, illetve dokumentálták annak főbb eseményeit. A korszak egyik legfontosabb kulturális rendezvénye a Világkiállítás [Exposition international des Arts et des Techniques dans la Vie moderne] volt, amelyet eredetileg népünnepélynek, a nemzetközi kultúra dicsőítésének szántak. Ehelyett az esemény végül a náci Németország és a Szovjetunió erődemonstrációjáról, illetve a Spanyol Köztársaság segélykiáltásáról szólt.

A Népfront utópisztikus lendületét az 1930-as évek közepének valósága törte meg. A társadalmi reformokkal kapcsolatos nagyratörő terveket egyre inkább gátolták a sztrájkok, a spanyolországi be nem avatkozás elve, a frank leértékelése és az újrafegyverkezés szükségessége. A koalíció 1937 júniusában omlott össze. Blumot újraválasztották 1938 márciusában, de csak néhány hónapig lehetett újra miniszterelnök – azonban ez is elég volt arra, hogy nehéztüzérségi fegyvereket és más szükséges katonai felszereléseket szállíttasson a spanyol köztársaságiaknak. 1938 áprilisában a centrista Édouard Daladier vette át újra a miniszterelnöki széket – Európa pedig a második világháború kitörésének szélén állt. Maga a népfrontos koalíció a müncheni egyezmény aláírása után két hónappal, 1938 novemberében szűnt meg véglegesen, amikor már elkerülhetetlenné vált a Franciaország és Németország közötti háború.

Az 1931 és 1936/1939 közötti időszak Spanyolországban a Segunda República Española [Második Spanyol Köztársaság] korszaka volt. Amikor 1930-ban megbukott Primo de Rivera diktatúrája és 1931-ben a monarchisták elvesztették a választásokat, a lakosság többsége örömmel üdvözölte a Köztársaságot és nagy reményeket fűzött a demokráciához. Az újdonsült Köztársaság a la niña bonita [a gyönyörű lány] becenevet kapta. Azonban az állandóan cserélődő kormányok és Spanyolország megújítására tett sikertelen kísérleteik miatt ezek a remények hamarosan szertefoszlottak, és a spanyol társadalmon belüli ellentétek soha nem látott mértékben kiéleződtek. A „két Spanyolország” (ezt a kifejezést Antonio Machado alkotta 1917-ben) egyik oldalán az egyházi, abszolutista és reakciós erők álltak, míg a másik oldalt a szekuláris, alkotmányos és progresszív erők képviselték. Természetesen a populacho — a népesség többségét kitevő, a mindennapi megélhetésért küzdő réteg — nem volt lojális hosszú távon egyik oldalhoz sem. József Attila az Egy spanyol földmíves sírverse című versét ezekről a két Spanyolország között hányódó, hétköznapi spanyol emberekről írta.

Az 1936-os választáson a spanyol Frente Popular [Népfront] legyőzte a Nemzeti Frontot (a jobboldali pártok szövetségét) három hónappal azelőtt, hogy a Front Populaire megnyerte a maga választását Franciaországban. Az új kormány sikerét kitörő lelkesedéssel fogadták az egyik oldalon, míg keserű csalódásként élték meg a másikon. Csak néhány hónap kérdése volt, hogy a két fél egymás torkának ugorjon, és a korábbi politikai szakadás elkeseredett fegyveres konfliktussá változott. A spanyol polgárháború kezdetétől fogva a művészetet a republikánusok és a nacionalisták egyaránt a harc fontos részének tekintették. Míg a nacionalisták barbárnak kiáltották ki a köztársaságiakat, a köztársaságiak megszervezték a Második Nemzetközi Írókongresszus a Kultúra Védelmére elnevezésű eseményt, annak bizonyítékaként, hogy a köztársaság továbbra is „la república des intelectuales”, azaz az értelmiségiek köztársasága. Semmi sem példázta jobban ezt a szembenállást, mint az 1937-es párizsi világkiállítás, ahol párhuzamosan versengett a látogatók figyelméért a Spanyol Köztársaság pavilonja és Franco nacionalistáinak kiállított művei.

Hogy történhetett meg mindez? 1936. július 17-én Francisco Franco tábornok átvette az észak-afrikai spanyol gyarmati hadtestek irányítását, és fegyveres harcot indított a Spanyol Köztársaság Népfrontjának kormányzata ellen. A lázadók azzal vádolták a demokratikusan megválasztott vezetőket, hogy Moszkva irányítása alatt állnak és Spanyolország feldarabolását tervezik.Kinyilvánították, hogy céljuk a rend helyreállítása és a spanyol egység megőrzése. A köztársaságiak valójában olyan társadalmi változásokat vezettek be, melyek azokat az alapvetően feudális társadalmi struktúrákat váltották volna le, melyeket a nacionalisták szerettek volna megőrizni. A nemzetközi be nem avatkozási szerződés ellenére Németország és Olaszország nyíltan támogatta Franco nacionalistáit. A Szovjetunió és a nemzetközi baloldali szervezetek segítették a Köztársaságot, bár messze nem ugyanakkora mértékben. Mindkét fél felhívta a figyelmet ellenségei külföldi támogatóira, és önmagát Spanyolország védelmezőjeként állította be a külföldi agresszióval szemben.

A nacionalisták értékrendjüket a hagyományokra alapozták, ezen belül is kifejezetten az állam és az egyház kapcsolatára. A Reyes Católicos-ként [katolikus királyok] ismert Ferdinánd és Izabella – akik a kereszténység nevében először egyesítették Spanyolországot a 15. században – szellemi örököseiként határozták meg magukat. Az olasz fasizmushoz és a német nácizmushoz hasonlóan a spanyol nacionalista erők is a saját, egykoron dicsőséges birodalmuk szimbolikájából merítettek ihletet identitásuk vizuális kifejezéséhez. Franco a támadás kezdetét beharangozó kiáltványában „Spanyolország szent nevében” indította a katonai felkelést, és azzal indokolta a fegyveres beavatkozást, hogy a köztársaságiak támogatják a „műemlékek és művészeti kincsek” elleni támadásokat. Ez a vád adta a nacionalisták propagandakampányainak alaphangját. A republikánusok ugyanakkor a művészetet az európai és a latin-amerikai progresszív és baloldali elméletekből táplálkozó társadalmi-politikai változás programjának részeként látták; lelkesen éltették a weimari köztársaság, Mexikó és a Szovjetunió forradalmi művészetét és kultúráját, mivel úgy gondolták, hogy az esztétikai és politikai kérdések végeredményben ugyanannak a csomagnak a részei. Nyilvánvaló volt, hogy a kultúra jelentős szerepet játszott az ideológiai csatatér kialakításában, ahogy ez később a második világháború és a hidegháború alatt is történt.

Ahogy József Attila barátja, a magyar születésű brit író és újságíró Arthur Koestler [Kösztler Artúr] írta: „József Attila – nemzedékének legjobbjaihoz hasonlóan – kommunista volt. De elfordult a mozgalomtól, amelynek torzulása épp a legjobbak közül sokaknak az életébe vagy a józan eszébe került. Amint a legjobbak közül sokan, ő sem volt rá képes soha, hogy csalódottságán úrrá legyen. Soha nem tudott megszabadulni a gyűlöletnek és a szeretetnek attól a keverékétől, amely a párthoz fűződő érzelmeit jellemezte, ahogy senki sem volt képes erre közülünk, ha ebbe az érzésbe belekóstolt. Mert a párt volt az a kártya, amelyre mindenünket föltettük, és amelyen mindenünket elvesztettük.” Koestler a sztálini diktatúra egyik első, nemzetközi rangú kritikusa volt. Sötétség délben [Darkness at Noon] című 1940-es regénye a sztálini tisztogatások világát tárta fel, és – korántsem véletlenül – csak a rendszerváltás környékén jelenhetett meg hivatalosan először magyarul. Koestler nagyon találóan fogalmaz, amikor József Attila és a párt kapcsolatát leírja: a folyamatosan szeretetért ácsingózó költőt mélységesen megrázta, hogy az eszme, amelyért lelkesedett, nem olyannak bizonyult, mint amilyennek ő gondolta.

József Attilát a kommunista Magyarország úgy illesztette be a maga panteonjába, és nevezte ki – utólagosan és tévesen – mintegy „hivatalos” költőjének, hogy József Attila rövid ideig volt a KMP (Kommunisták Magyarországi Pártja) tagja, és ez a néhány év sem telt el súrlódások nélkül. Bár már korábban volt kapcsolata baloldali (illegális vagy félillegális) szervezetekkel, az 1930. szeptemberi nagy munkástüntetés hatására lépett be a KMP-be. (A tüntetés hatására írta Tömeg című versét). Egy évvel később, 1931 szeptemberében már azt írta egy barátjának: „Én több mint egy esztendeje tevékeny tagja vagyok az illegális KP-nak, mint párttag kezdetben röpiratokat, stencileket gépeltem, 7 szemináriumom van és vasárnaponként százak előtt tartok előadásokat.” József Attila előbb szakszervezeteknek, majd féllegális kulturális szervezeteknek dolgozott, később szemináriumokat és előadásokat is tartott munkásoknak és egy adott ponton bevonták az illegális munkába is. Újpestre, Csepelre járt ki, vasárnaponként részt vett a nevezetes gödi kirándulásokon (a munkáskultúra korabeli fontos eseményein). Barátja, az író Németh Andor halála után néhány évvel így emlékezett vissza erre az időszakra: „Ha visszagondolok rá, duzzadt irattáskával rohan az utcán, összeráncolt homlokkal, gondterhesen. A táska új. Szétosztásra sokszorosított fogalmazványok vannak benne, német és magyar nyelvű brosúrák az imperialista kapitalizmusról, az értéktöbblet-elméletről, kéktáblás német-könyv: Marx ifjúkori művei, pattogó ütemű café-chantant versek visszatérő refrénnel, gyújtó hatású szavalatversek. [...]... ez idő szerint minden tehetségét és idejét a pártnak szenteli, [...] pártmunkát végez, szemináriumokat tart és olyan költeményeket ír, amelyek csak titokban terjeszthetők.”

Valóban – amúgy nem először – többször is meggyűlt a baja a hatóságokkal: 1931-es Döntsd a tőkét című verseskötetét elkobozták a hatóságok, Lebukott című verse miatt is a bíróság elé kellett állnia. Állhatatossága, lelkesedése azonban sok párttársa szemében inkább izgágaságnak tűnt, ráadásul a költő számára elfogadhatatlan volt a korabeli szovjet kultúrpolitika és néhány magyar író által szorgalmazott „szűk fogalmi kultúra”. Bár ekkoriban írt agitációs jellegű verseket – többek között munkáskórusok számára –, egyre többször került összeütközésbe a pártvezetéssel. A végső törés 1933-ban következett be, amikor megjelent Az egységfront körül című esszéje, melyben a baloldali pártok és szervezetek összefogását sürgette, akkor, amikor a hivatalos kommunista álláspont még nem mozdult el a népfrontpolitika irányába. Baloldali kötődései a párttal való szakítása után is megmaradtak, de a párttal való szembekerülése komoly nyomot hagyott benne, és egyre sommásabban ítélte meg a kommunizmust. Rájött – ahogyan egy nemzedékkel később sok más baloldali értelmiségi ráébredt –, hogy minden nemes eszméjük ellenére a kommunisták módszerei aligha különböztek a fasiszták módszereitől, akik ellen oly hősiesen harcoltak. Világosítsd föl (1936) című versében fejti ki ezt a legpontosabban: „mivelhogy rend kell a világba, / a rend pedig arravaló, / hogy [...] ne legyen szabad, ami jó.” A „fasiszta-kommunizmus új meséje” a sztálini korszak valóságává vált. Ennek legékesebb bizonyítéka, hogy József Attilának ez a verse rendre kimaradt gyűjteményes köteteiből éppen abban az időszakban, amikor az a rendszer emelte őt a pajzsára, amelyet végeredményben elítélt.

Damir Očko videokollázsa, a DICTA I. (2017) egy videósorozat első része, amely a nyilvánosság nyelvének elszegényedését mutatja be. A cím a latin „dictum” szó többes száma, és valamilyen hivatalos bejelentésre vagy egy általános igazság, elv rövid kijelentésére vonatkozik. A filmben a művész versének radikális felolvasása látható, amelynek szövegét Bertolt Brecht Fünf Schwierigkeiten beim Schreiben der Wahrheit [Az igazság megírásának öt nehézsége] című irodalmi-politikai esszéjének kivágott részleteire alapozta. A száműzött német drámaíró az esszét 1934-ben írta, Hitler hatalomra kerülése után, és azoknak az íróknak címezte, akik Németországban maradtak. Brecht kijelenti, hogy „az írónak az igazságot kell írni olyan értelemben, hogy nem nyomhatja el, nem tarthatja magában, és nem írhat semmit, ami nem igaz. Nem szabad meghajolnia a hatalom előtt és nem árulhatja el a gyengéket.” A filmben Očko nem csupán feleleveníti és újraolvassa a szöveget, hanem dadaista módon: vágással, a szavak sorrendjének megváltoztatásával véletlenszerű, olykor értelmetlen beszédet alkot, ami éppen a maga átrendezett és manipulált szerkezetével kínál kritikai kommentárt a jelentés kialakításához az „alternatív tények” korában. A művész így fogalmaz: „A Dicta I-ben a vers Brecht szövegének dada kivonata, tele hibákkal, furcsa összetételekkel és nonszensszel. A feliratokat Google fordítóprogrammal hoztam létre, ezzel adva elméletileg is megfelelő és tiszta dimenziót a munkának.” A színházi arcfestékkel kikent férfi szájából elhangzó mondatok politikai jelmondatokra emlékeztetnek, a tartalmuk egyre inkább értelmetlenné válik a folyamatos ismételgetéstől, és mert szándékosan mindig drámai hatást keltve hangzanak el. Az alternatív tények korában Damir Očko filmje időszerűbb, mint valaha, mert Bertolt Brecht igazságot kereső és a politikai jelmondatok értelmetlenségét leleplező felhívását idézi fel. Očko megfogalmazásában a Dicta I. így „arról szól, hogyan lehet teljesen hamis információból valamiféle igazságot fabrikálni. Úgy érzem, ez különösen a politikai beszéd jelenlegi működése, például a mimikri manipulatív formája kapcsán aktuális. A Dicta I. Bertolt Brecht Az igazság megírásának öt nehézsége című, nagyon fontos szövegének újra-kollázsolásával vizsgálja ezt a mimikrit, amikor a helyesnek és igaznak tűnő szavakból valójában nonszensz lesz.”