Az 1931 és 1936/1939 közötti időszak Spanyolországban a Segunda República Española [Második Spanyol Köztársaság] korszaka volt. Amikor 1930-ban megbukott Primo de Rivera diktatúrája és 1931-ben a monarchisták elvesztették a választásokat, a lakosság többsége örömmel üdvözölte a Köztársaságot és nagy reményeket fűzött a demokráciához. Az újdonsült Köztársaság a la niña bonita [a gyönyörű lány] becenevet kapta. Azonban az állandóan cserélődő kormányok és Spanyolország megújítására tett sikertelen kísérleteik miatt ezek a remények hamarosan szertefoszlottak, és a spanyol társadalmon belüli ellentétek soha nem látott mértékben kiéleződtek. A „két Spanyolország” (ezt a kifejezést Antonio Machado alkotta 1917-ben) egyik oldalán az egyházi, abszolutista és reakciós erők álltak, míg a másik oldalt a szekuláris, alkotmányos és progresszív erők képviselték. Természetesen a populacho — a népesség többségét kitevő, a mindennapi megélhetésért küzdő réteg — nem volt lojális hosszú távon egyik oldalhoz sem. József Attila az Egy spanyol földmíves sírverse című versét ezekről a két Spanyolország között hányódó, hétköznapi spanyol emberekről írta.

Az 1936-os választáson a spanyol Frente Popular [Népfront] legyőzte a Nemzeti Frontot (a jobboldali pártok szövetségét) három hónappal azelőtt, hogy a Front Populaire megnyerte a maga választását Franciaországban. Az új kormány sikerét kitörő lelkesedéssel fogadták az egyik oldalon, míg keserű csalódásként élték meg a másikon. Csak néhány hónap kérdése volt, hogy a két fél egymás torkának ugorjon, és a korábbi politikai szakadás elkeseredett fegyveres konfliktussá változott. A spanyol polgárháború kezdetétől fogva a művészetet a republikánusok és a nacionalisták egyaránt a harc fontos részének tekintették. Míg a nacionalisták barbárnak kiáltották ki a köztársaságiakat, a köztársaságiak megszervezték a Második Nemzetközi Írókongresszus a Kultúra Védelmére elnevezésű eseményt, annak bizonyítékaként, hogy a köztársaság továbbra is „la república des intelectuales”, azaz az értelmiségiek köztársasága. Semmi sem példázta jobban ezt a szembenállást, mint az 1937-es párizsi világkiállítás, ahol párhuzamosan versengett a látogatók figyelméért a Spanyol Köztársaság pavilonja és Franco nacionalistáinak kiállított művei.

Hogy történhetett meg mindez? 1936. július 17-én Francisco Franco tábornok átvette az észak-afrikai spanyol gyarmati hadtestek irányítását, és fegyveres harcot indított a Spanyol Köztársaság Népfrontjának kormányzata ellen. A lázadók azzal vádolták a demokratikusan megválasztott vezetőket, hogy Moszkva irányítása alatt állnak és Spanyolország feldarabolását tervezik.Kinyilvánították, hogy céljuk a rend helyreállítása és a spanyol egység megőrzése. A köztársaságiak valójában olyan társadalmi változásokat vezettek be, melyek azokat az alapvetően feudális társadalmi struktúrákat váltották volna le, melyeket a nacionalisták szerettek volna megőrizni. A nemzetközi be nem avatkozási szerződés ellenére Németország és Olaszország nyíltan támogatta Franco nacionalistáit. A Szovjetunió és a nemzetközi baloldali szervezetek segítették a Köztársaságot, bár messze nem ugyanakkora mértékben. Mindkét fél felhívta a figyelmet ellenségei külföldi támogatóira, és önmagát Spanyolország védelmezőjeként állította be a külföldi agresszióval szemben.

A nacionalisták értékrendjüket a hagyományokra alapozták, ezen belül is kifejezetten az állam és az egyház kapcsolatára. A Reyes Católicos-ként [katolikus királyok] ismert Ferdinánd és Izabella – akik a kereszténység nevében először egyesítették Spanyolországot a 15. században – szellemi örököseiként határozták meg magukat. Az olasz fasizmushoz és a német nácizmushoz hasonlóan a spanyol nacionalista erők is a saját, egykoron dicsőséges birodalmuk szimbolikájából merítettek ihletet identitásuk vizuális kifejezéséhez. Franco a támadás kezdetét beharangozó kiáltványában „Spanyolország szent nevében” indította a katonai felkelést, és azzal indokolta a fegyveres beavatkozást, hogy a köztársaságiak támogatják a „műemlékek és művészeti kincsek” elleni támadásokat. Ez a vád adta a nacionalisták propagandakampányainak alaphangját. A republikánusok ugyanakkor a művészetet az európai és a latin-amerikai progresszív és baloldali elméletekből táplálkozó társadalmi-politikai változás programjának részeként látták; lelkesen éltették a weimari köztársaság, Mexikó és a Szovjetunió forradalmi művészetét és kultúráját, mivel úgy gondolták, hogy az esztétikai és politikai kérdések végeredményben ugyanannak a csomagnak a részei. Nyilvánvaló volt, hogy a kultúra jelentős szerepet játszott az ideológiai csatatér kialakításában, ahogy ez később a második világháború és a hidegháború alatt is történt.

A Frente Popular [Népi Front, vagy Front d’Esquerres, Baloldali Front] Manuel Azaña író és baloldali radikális politikus kezdeményezésére jött létre azzal a céllal, hogy induljon az 1936-os választásokon. A Népfront tagja volt a Partido Socialista Obrero Español [PSOE, Spanyol Munkáspárt], a Partido Comunista de España [PCE, Spanyol Kommunista Párt], a trockista Partido Obrero de Unificación Marxista [POUM, Marxista Egyesülés Munkáspártja] és a republikánusok: Azaña pártja, a baloldali Izquierda Republicana [IR, Republikánus Bal] és az Unión Republicana [UR, Egyesült Republikánusok], melyet Diego Martínez Barrio vezetett. Ezt a paktumot támogatta továbbá a galíciai nacionalista Partido Galeguista [PG, Galíciai Párt], a katalán nacionalista Esquerra Republicana de Catalunya [ERC, Katalán Republikánus Baloldal] és számos kisebb párt. További támogatóik között volt a szocialista szakszervezet, az Unión General de Trabajadores [UGT, Általános Munkás Szakszervezet] és az anarchista szakszervezet, a Confederación Nacional del Trabajo [CNT, Országos Munkaügyi Szövetség] is. Annak ellenére, hogy számos anarchista később a polgárháború idején a Népfront oldalán harcolt, a választások idején nem támogatták őket, és inkább a választások bojkottjára szólították fel választóikat. A Népfront stratégiája sikeresnek bizonyult: a koalíció a szavazatok 34,3%-át szerezte meg és többséget szerzett a Cortesben is. Számos mérsékelt és konzervatív beállítottságú spanyol bánatára az új kormány azonnal nekikezdett merész politikai programja megvalósításának. Többek között mindenféle jogi procedúra nélkül szabadon engedték a baloldal politikai foglyait, visszaadták Katalóniának a korábban elvett politikai és közigazgatási autonómiát, továbbá több lépést is tettek a földreform irányába. Politikai stratégiájának részeként a Népfront célja az volt, hogy átvegye az  irányítást a spanyol kormány fölött és minden konzervatív politikai elemet kiszorítson onnan. Ezt a célkitűzést világosan tükrözte Niceto Alcalá-Zamora mérsékelt konzervatív elnök leváltása, akit Manuel Azaña, a Népfront egyik prominens tagja távolított el tisztségéből. Ebben a konzervatív-ellenes politikai légkörben egyre több spanyol katonatiszt egy konzervatívabb spanyol kormány visszatérésének lehetőségét mérlegelte. Hónapokon belül tervük valósággá vált, amikor Francisco Franco néhány elégedetlen spanyol katonatiszttel együttműködve politikai puccsal kísérelt meg véget vetni a baloldali fordulatnak, ami végül a spanyol polgárháború kirobbanásához vezetett, 1936. július 17-én. A Népfront kormánya Valenciába vonult vissza; a háború mellett a kormányt alkotó pártok ideológiai harcai is gyengítették a köztársaságiakat, az egyetlen összetartó erő a fasizmus elleni küzdelem volt. A köztársaságiak veresége után a Népfront megszűnt, és megkezdődött Francisco Franco diktatúrája, amely Franco 1975-ben bekövetkezett haláláig tartott.

A Frente Popular megszületése nemcsak a Komintern új politikájának közvetlen következménye volt: Spanyolország baloldali pártjai már az 1934-es, úgynevezett asztúriai forradalom kudarca után arra a következtetésre jutottak, hogy szükség van egy egységes frontra. Két és fél éven át, 1931 áprilisától 1933 októberéig a második spanyol köztársaságot egy republikánus-szocialista koalíció kormányozta. Az egymást követő kabinetek Manuel Azafia vezetésével számos reformot próbáltak meg keresztülvinni: kezdeményezték az egyház és az állam szétválasztását, hatalmas iskolaépítési programot indítottak, Katalóniának megadták a regionális autonómiát, valamint megpróbálták átalakítani a nem hatékony és politikailag veszélyes hadsereget is. 1933-ban egy jobboldali koalíció győzött, és lecsapott a radikális munkásmozgalomra. Franco gyarmati csapatai leverték a lázadó asztúriai szénbányászokat (elnyerve a nacionalista pártok elismerését). Amikor a Frente Popular megnyerte a választásokat, több katonai vezetőt „száműztek” a gyarmati helyőrségekbe, köztük a hírhedten antikommunista Francót is.

Az 1936-os kampányban a Népfront programpontjai között szerepelt a politikai foglyok szabadon bocsátása. Ennek egyik legfőbb kedvezményezettje Lluis Companys volt, aki a Generalitat of Catalunya [katalán kormány] elnöki tisztségét töltötte be. Őt és kormányának tagjait a katalán felkelés és a katalán állam [Estat Català] függetlenségének kikiáltása után börtönözték be, bár az új állam elképzelésük szerint része lett volna a Spanyol Szövetségi Köztársaságnak. Katalónia autonómiája emiatt a Népfront egyik fontos programpontjává vált. A választások után Companys ismét a katalán kormány vezetője lett. Ő és kormánya is lojális maradt a Köztársasághoz a háború végéig. Companys a háború után Franciaországban élt száműzetésben, amíg a Gestapo el nem fogta és át nem adta a spanyol hatóságoknak. 1940. október 15-én sortűzzel végezték ki a Montjuïc kastélynál. A kivégzés előtt visszautasította a felajánlott szemfedőt, és a halálos sortűz előtt állítólag azt kiáltotta: „Per Catalunya!” [Katalóniáért!].

Az egyik legégetőbb probléma, melyet a Népfront a Második Köztársaság korábbi kormányaitól örökölt, a földreform megoldatlansága volt. A Köztársaság kikiáltása után elterjedt az a nézet, hogy, Spanyolország déli területein óriási birtokok álltak megműveletlenül gazdáik távollétében, így a föld nélküli rétegek számára nem jutott munkalehetőség, ami nagyban hozzájárult a vidéki szegénységhez. A földreform fokozatos végrehajtása mélyen megosztotta a spanyol társadalmat, és sokan ebben látják a polgárháború kirobbanásának okát. Extremadurában az 1936-os kampány idején a Népfront jelöltjei gyors földreformot ígértek. Azonban ahelyett, hogy megvárták volna, hogy a kormány végrehajtsa ígéreteit, 1936. március 25-én Badajozban a szocialista földszövetség [Federación Nacional de Trabajadores de la Tierra avagy az FNTT] irányítása alatt 60 000 földnélküli paraszt elfoglalt 3000 gazdaságot, és szántani kezdett az így megszerzett földeken. A kormány a népharagtól tartva legitimálta ezeket a földfoglalásokat. 1936 júniusára 190 000 földnélküli parasztot telepítettek le ily módon Spanyolország déli részén. Tavasszal és nyáron több gyűlést is tartottak, ahol az új gazdák megvitatták, hogy kollektivizálják-e az újonnan megszerzett gazdaságokat, vagy osszák ki egyéni tulajdonosoknak. A földfoglalások érthető módon komoly tiltakozást váltottak ki a korábbi tulajdonosokból, ugyanakkor az új helyzet nemcsak földet és munkát, hanem egy demokratikus fórumot is biztosított a legalsó rétegeknek, ahol a társadalom jövőjéről is vitatkozhattak. Azonban az aratás még véget sem ért, amikor az úgynevezett Estremadura hadművelet során Franco tábornok nacionalista erői elfoglalták a területet, és sok parasztot lemészároltak baloldali vezetőikkel együtt.

Miközben Hitler és Mussolini a háború kitörése után szinte azonnal fegyvert és lőszert kezdett szállítani a felkelőknek, Franciaország és Nagy-Britannia egy általánosabb európai háborútól tartva inkább a be nem avatkozás politikája mellett döntött. Ezzel gyakorlatilag megfosztottak egy hozzájuk hasonló demokratikus államot attól a lehetőségtől, hogy a sürgős katonai segítséggel leverje a határain belül zajló felkelést. 1936 őszétől – részben ennek a politikának az ellensúlyozására – a Szovjetunió katonai tanácsadókat és szakembereket, (később fegyvereket is) kezdett küldeni a köztársaságiak megsegítésére, valamint nekiállt megszervezni a Nemzetközi Brigádokat [Brigadas Internacionales]. Sztálin azonban ezért a nem túl jelentős támogatásért cserébe a Spanyol Köztársaság aranykészletét kérte. ( A Szovjetunión kívül még Mexikó nyújtott segítséget a spanyol kormánynak). A Nemzetközi Brigádok körülbelül 35 000 – nem csupán kommunista – önkéntest számláltak, akik 50 különböző országból érkeztek, hogy visszaverjék a spanyol hadsereg erőit, akik akkortájt rohamosan törtek Madrid felé. Az első önkéntesek azok a sportolók voltak, akik Barcelonába utaztak, hogy részt vegyenek az Olimpíada Popularon – ez egy munkásolimpia volt, amit a berlini olimpia ellensúlyozására hoztak létre –, mely végül elmaradt a polgárháború kitörése miatt. Ezt követően 1936 novemberében és decemberében megérkezett Spanyolországba az első jelentős külföldi kontingens, akik főként a Madrid környéki harcokban vettek részt. 1939 tavaszáig összesen 1200 magyar származású önkéntes vett részt a polgárháborúban, akik közül 600-an estek el a harcokban. További 350–400 ember halt meg a szövetségesek oldalán harcolva a második világháború folyamán, vagy német koncentrációs és kényszermunkatáborokban. 1945-ben körülbelül 250 úgynevezett „spanyolos” volt Magyarországon, akik harcoltak a nemzetközi brigádokban. Sokak számára az igazi megpróbáltatások csak a háború után kezdődtek: Rákosi idején „külföldi ügynököknek” tartották őket, és emiatt sokan estek áldozatul a szintén „spanyolos” Rajk László (külügyminiszter, korábban belügyminiszter) koncepciós perét követő tisztogatásoknak.

Az ünnepelt filozófus és író, Miguel de Unamuno a köztársasági eszme lelkes híve volt Primo de Rivera katonai diktatúrája alatt; erkölcsi és politikai kötelességeként tekintett a rezsim elleni küzdelemre. XIII. Alfonz király és Primo de Rivera diktátor elleni harcos kritikája miatt 1924-ben a Kanári-szigetek egyikére, Fuerteventurára száműzték, ahonnan Franciaországba menekült. 1930-ig, Rivera rezsimjének bukásáig száműzetésben élt. Hatvanhat éves volt, amikor visszatért Spanyolországba, és Salamancában kitörő üdvrivalgások között köszöntötték. Abban a megtiszteltetésben részesült, hogy 1931. április 14-én hivatalosan is ő kiálthatta ki a Második Spanyol Köztársaság megalakulását Salamanca főterén. Hivatalos politikai szerepet is vállalt az új Köztársaságban és a Cortes tagja lett. Ugyanakkor elégedetlen volt a köztársasági kormányokkal és azok gyenge reformkísérleteivel, ezért fokozatosan kiábrándult a Második Köztársaságból. Meggyőződése volt, hogy Spanyolország alapvető értékei semmisülnek meg, ha külső erők túlságosan befolyásolják. Amikor 1936. július 18-án kitört a spanyol polgárháború, Unamuno jelezte, hogy Francisco Franco tábornok lázadóihoz csatlakozik. Amikor egy újságíró megkérdezte tőle, hogyan állhatott a katonaság mellé és hagyhatta cserben azt a „Köztársaságot, amelynek létrehozásában segédkezett”, Unamuno azt válaszolta: ez „nem a liberális köztársaság elleni harc, hanem a civilizációért folytatott harc. Amit Madrid ma képvisel, az nem szocializmus vagy demokrácia, de még csak nem is kommunizmus”. Tévesen azt hitte, ez egy „pacífica guerra civil-civil” [békés polgárháború] lesz; de hamarosan ráeszmélt, hogy egy kegyetlen „guerra civil-incivil” [civilizálatlan polgárháború] vette kezdetét. Miután több értelmiségit is meggyilkoltak, köztük közeli barátait is, Unamuno rádöbbent, hogy a felkelés nem a Köztársaság megújítását tűzte ki célul, hanem a Monarchia helyreállítását, amely ellen oly sokáig harcolt ő maga is. Egyik híres beszédében, amelyet 1936. október 12-én tartott a hagyományos „Fiesta de la Raza” alkalmával, állítólag azt mondta José Millán Astray falangista tábornoknak: „Ön arra vár, hogy beszéljek. Jól ismer engem és tudja, hogy sokáig nem maradhatok néma. Néha csendben maradni hazugság, mivel a csend értelmezhető egyetértésnek is. […] Ez itt az intelligencia temploma, és én vagyok annak főpapja. Ön viszont meggyalázza ezt a szent földet. Önök győzni fognak [venceréis], mert elegendő nyers erővel rendelkeznek. De meggyőzni nem fog senkit [pero no convenceréis]. Ahhoz, hogy meggyőzzön valakit, rá kell vennie, hogy változtassa meg a véleményét és ehhez olyan dolgokra lenne szüksége, amelyek Önből hiányoznak: észérvekre és hogy jogos céljai legyenek a küzdelemben. Úgy látom, felesleges arra kérnem, hogy gondoljon Spanyolországra. Elmondtam, amit elmondtam.” Az esemény után Unamuno a hátralévő napjait önkéntes házi őrizetben töltötte 1936 decemberében bekövetkezett haláláig.

A polgárháború első áldozatai között volt a költő és drámaíró Federico García Lorca. Irodalmi tehetsége mellett García Lorca a művészet szinte minden területén alkotott: festett, zenélt és színházigazgatóként is dolgozott. Tanulmányait a madridi Granada Egyetemen végezte, és a Residencia de Estudiantes élénk kulturális miliőjében összebarátkozott többek közt Luis Buñuellel és Salvador Dalíval is. Nemzetközi hírnevét a Canción [Dal] sorozatába tartozó Romancero Gitano-nak (Cigányrománcok, 1928) köszönhette, amellyel számos rajongót és követőt szerzett Magyarországon is. Ugyanakkor a szakmai sikerek mellett magánélete bővelkedett kudarcokban és keserű csalódásokban. A García Lorca és legközelebbi barátai közötti fokozódó elhidegülés csúcspontja akkor következett be, amikor Dalí és Buñuel elkezdtek az 1929-es Un Chien Andalou [Andalúziai kutya] című filmjükön dolgozni. García Lorca, talán tévedésből, ezt személye elleni gonosz támadásként értelmezte. A sértett író 1929-ben Amerikába utazott, ahol a Columbia Egyetemen tanult és szemtanúja volt a Wall Street összeomlásának. 1930-ban tért vissza Spanyolországba, ugyanabban az évben, amikor Primo de Rivera diktatúrája megbukott és kikiáltották a második Spanyol Köztársaságot. 1931-ben Lorcát nevezték ki a Teatro Universitario La Barraca [A viskó] diákszínházi társulat igazgatójának. Ez a csoport Spanyolország vidéki területeit járta be, hogy ingyenes előadásaikkal bemutassák az ottani közönségnek a spanyol klasszikus színházat. A La Barracával turnézva írta meg Lorca máig is legismertebb darabjait, melyek „Vidéki trilógiájának” részei: a Bodas de sangre [Vérnász], a Yerma és a La casa de Bernarda Alba [Bernarda Alba háza], melyek mind a polgári spanyol társadalom normái elleni lázadásról szóltak. A La Barraca támogatását az 1934-ben megválasztott jobboldali kormány a felére csökkentette; a társulat utolsó előadása 1936-ban volt. Lorca elkötelezett támogatója volt a Köztársaságnak, ezért közismert liberális személyiségként 1936 nyarán az egyre feszültebb légkörben úgy látta jónak, ha vidékre költözik. A híres író néhány nappal Franco tábornok puccsa előtt érkezett meg Granadába. Augusztus 18-án a falangista milícia kivégezte unokatestvérét, aki egyben a város polgármestere is volt. Még aznap letartóztatták Lorcát is, és feltehetően másnap Víznar falu közelében agyonlőtték. A legendás író holttestét jelöletlen tömegsírban temették el. Franco győzelme után Lorca művei sokáig tiltólistán szerepeltek, és csak 1953-ban jelent meg néhány gondosan kiválogatott műve. Federico García Lorca nem csak művészetével nyerte el a világ elismerését, hiszen a mai napig a szabadság és a demokrácia egyik vértanújaként is emlegetik.

Nem csak az emberek pusztultak el a háborúban. Számos történelmi emlék és műalkotás is az erőszak áldozatául esett. A polgárháború első napjaiban az egyházellenes érzelmek fellángoltak, mivel az egyház nyíltan támogatta Franco felkelését. Több templomot és kolostort is megtámadtak és felgyújtottak. A köztársaságiak milíciákat hoztak létre annak érdekében, hogy Spanyolország művészeti és kulturális örökségét megvédjék a zsigeri egyházellenes kirohanásoktól. A nacionalista propagandagépezet ezeket a támadásokat a teljes polgárháború alatt a köztársaságiak elleni agitálásra használta fel, annak ellenére, hogy a köztársaságiak szervezték meg például a Prado Múzeum műalkotásainak védelmét is. Az egyik legkorábbi kulturális összecsapás a polgárháború kezdetén következett be, a toledói Alcázar ostrománál. Ez a középkori fellegvár volt a Franco mellett álló felső tisztikar akadémiája; egy napon egy csapat nacionalista katona és néhány civil menedékre lelt a várban és sikeresen ellenállt egy elhúzódó köztársasági ostromnak, mely során a híres nemzeti emlékmű súlyos bombázásoknak és aknaáradatnak volt kitéve. Innentől fogva a történelemírás anomáliája, hogy a katonai puccs támogatóit, azaz a felkelőket hősi ellenállókként lehetett ábrázolni, így a köztársaságiakat az értékek pusztítójaként, a nacionalistákat pedig a kultúra védelmezőjeként tudták beállítani. Franco győzelme után a hivatalos spanyol történetírás az alcázari esetet nem csupán hadtörténeti fejezetként említette, hanem különös hangsúlyt fektetett a „toledói művészeti kincsek megsemmisítésére”. Egy pazarul illusztrált könyvben, a Laureados de España 1936–1939 [Spanyolország díjazottjai] című albumban szürreális jegyeket mutató képeket használtak arra, hogy vizuális asszociációk révén mitologizálják az eseményeket azon nacionalisták tiszteletére, akik elnyerték a Cruz Laureada de San Fernardo hősiességért járó érmet. Domingo Vildomat alkotása, a Los héroes del Alcázar [Az alcázári hősök] a műemlék megsemmisítésére összpontosít, amit a köztársaságiak követtek el: a romok fölött egy El Greco-szerű Madonna lebeg vádlón.

1937-es alapításától a Vértice című falangista kiadvány célja az volt, hogy propagandaanyagokkal szolgálja azt az oldalt, amely végül győzelemmel került ki a spanyol polgárháborúból. A folyóirat egyik korai közreműködője Federico García Lorca barátja, José Caballero volt, aki az 1930-as évek közepén Luis Buñuel révén ismerkedett meg a szürrealizmussal, amely nagy hatással volt a munkásságára. Az 1936-os puccs idején az országnak azon a részén találta magát, amit Franco csapatai tartottak ellenőrzésük alatt. Jaime Brihuega művészettörténész szavaival élve: „1936 júliusában José Caballero Huelvában volt, amely hamarosan a lázadók kezébe került. Caballeróra baráti társasága és tevékenysége miatt gyanakodva tekintettek […] [és] ezért cserébe együtt kellett működnie a fasiszta kiadványokkal. Több rajzot készített a Vértice falangista magazinnak, továbbá a Laureados de España [Spanyol kitüntetettek] könyvgyűjteménybe is. Rajta kívül D’Ors, Cela, Alfaro, de la Serna, Samuel Ros, Teodoro Delgado, Laín Entralgo, Sáez de Tejada, Neville, Montes, Cunqueiro, Michelena, Correa Calderón, és Viladomat művei szerepeltek ezekben a kiadványokban. Egyesek meggyőződésből, mások opportunizmusból, míg mások a túlélés érdekében vállalták a feladatot. De Caballero drámája egy szörnyű ellentmondás is egyben. Ironikus, hogy paradox módon a spanyol fasizmus, amelynek soha nem sikerült összehangolt és összetartó reprezentatív kultúrát létrehoznia, azzal indult, hogy a művészetileg szürrealizmussal átitatott képeken keresztül próbálta kifejezni magát.”

1937 januárjában a köztársasági kormány létrehozta a Propaganda Minisztériumot. Ez a minisztérium irányított minden reklámszolgáltatást és propagandát Spanyolországon belül és külföldön egyaránt, továbbá hozzáférése volt valamennyi kommunikációs médiumhoz, ideértve a filmet is. Az egyik legismertebb filmrendező, aki a köztársasági ügyért harcolt, Luis Buñuel volt. Buñuel nemzetközi hírnévre tett szert első két filmjével; mindkét mű a szürrealista mozi gyöngyszemének számít: az első az Un Chien Andalou [Andalúziai kutya], amit Salvador Dalíval 1928-ban közösen rendezett, a második a L'Âge d'Or [Aranykor, 1930]. Néhány nappal a második Spanyol Köztársaság kikiáltása előtt (1931. április 14-én), több évnyi hollywoodi és párizsi tartózkodás után Buñuel visszatért Spanyolországba. Harmadik filmje, a Las Hurdes: Tierra Sin Pan [Las Hurdes: Föld kenyér nélkül, 1933] „szürrealista dokumentumfilm” volt arról, hogy milyen az élet Las Hurdesben, mely a legelmaradottabb spanyol régió volt abban az időben. A portugál határhoz közeli térség a 17. század óta a középkori elmaradottság és a felfoghatatlan szegénység jelképe volt, az „España negra” [sötét Spanyolország] egyik fő szimbóluma. A Las Hurdest először a második spanyol köztársaság tiltotta be, és csak 1936-ban, a Népfront kormányának idején mutatták be, amikor is „a világ egyik legjobb dokumentumfilmjeként” hivatkoztak rá. (A filmet Franco uralma alatt ismét tiltólistára tették). 1933-ban Luis Buñuel  szakított a szürrealista mozgalommal, és a Filmófono filmtársasághoz szerződött, ahol több kereskedelmi célú játékfilm elkészítésén is dolgozott. Az épp Madridban tartózkodó Buñuelt a katonai felkelés híre meglepetésként érte. A Mi último suspiro [Az utolsó leheletem] című emlékirataiban a következőket írta: „Ha a háború kitörése Salamancában ért volna (ez volt az egyik első város, melyet a fasiszták elfoglaltak), akkor engem is biztosan kivégeztek volna”. Ezzel barátaira, Federico García Lorca költőre és Juan Piqueras Martínez filmkritikusra utalt, akiket a fasiszták nem sokkal elfogásuk után meggyilkoltak. 1936 nyarán Buñuel aláírta az Alianza de Intelectuales Antifascistas para la Defensa de la Cultura [AIDC, Antifasiszta Értelmiségiek Szövetsége a Kultúra Védelmében] kiáltványát. A háború alatt nyíltan szimpatizált a Spanyol Kommunista Párttal (PCE) és titokban részt vett különféle baloldali politikai akciókban is. 1936 őszén a köztársasági kormány attaséjaként a párizsi nagykövetség hírszolgálatához küldték. Itt együtt dolgozott Jean-Paul Le Chanois francia filmrendezővel az España 1936 című filmen. A filmet különféle forrásokból vágták össze: Roman Karmen és Borisz Makasev szovjet filmrendezők által készített felvételekből, filmhírek képkockáiból és köztársasági dokumentumfilmekből. Bár a film a Francia Kommunista Párt (PCF) támogatásával készült, hiányzik belőle a korszak dokumentumfilmjeire oly jellemző és nyilvánvaló politikai elfogultság. A spanyol polgárháború embertelenségét, halálos és pusztító oldalát mutatja be ahelyett, hogy az egyik vagy másik oldalt támogató politikai üzenetekre koncentrálna.

Az egyik leghíresebb szürrealista festőnek, Buñuel korábbi barátjának és munkatársának, Salvador Dalínak sokkal bensőségesebb kapcsolata volt a Franco-rendszerrel, mint José Caballerónak. André Breton és a szürrealisták Dalít emlékezetesen azzal vádolták, hogy a „Hitler-jelenség” jegyében védte az „újat” és az „irracionálisat”. 1934-ben még egy „tárgyalásnak” is alávetették, melynek végén hajszálon múlt, hogy nem zárták ki a szürrealista mozgalomból. Egyes művészettörténészek azt sejtik, Dalí vitatott kijelentéseit csupán „az motiválta, hogy Bretont felháborítsa”. Ugyanakkor jól dokumentált, hogy a festő nemcsak hogy kapcsolatban volt Francisco Francóval, hanem egyenesen rajongott érte: számos fénykép, dokumentum és anekdota őrzi ennek emlékét. Az is tény, hogy a spanyol polgárháború kitörése után 1936-ban Dalí nyilvánosan nem állt ki a köztársaság mellett, igaz, ellene sem. Ugyanakkor Franco 1939-es győzelme után azonnal dicsérni kezdte a katolicizmust és a falangistákat, amiért végül kizárták a szürrealista mozgalomból. Miután 1948-ban visszatért szülőföldjére, Katalóniába, nyilvánosan támogatta Franco rendszerét egészen annak bukásáig. Mégis, Dalí esetében rendkívül nehéz elkülöníteni a nyilvánosság számára létrehozott Dalí-persona – gyakran pusztán provokációnak szánt – kijelentéseit valódi nézeteitől, rejtélyes és bizarr vizuális nyelvezetéről nem is beszélve. Mindenesetre George Orwell, a Hódolat Katalóniának [Homage to Catalonia] írója (mely művet a köztársasági milíciáknál szerzett tapasztalatai alapján írta), a Dalí-jelenséget teljes összetettségében vizsgálta. „Az ő szemlélete, jelleme szerint – írja Orwell az 1944-ben megjelent A papság haszna: néhány gondolat Salvador Dalíról [Benefit of Clergy: Some Notes on Salvador Dalí] című esszéjében – az emberi lény alapvető tisztessége nem létezik. Olyan antiszociális, akár egy bolha. Nyilvánvaló, hogy az ilyen emberek nemkívánatosak és az olyan társadalmakkal, melyekben az ilyen egyének diadalmaskodhatnak, valami baj van.” Ugyanakkor Orwell arra sem volt hajlandó, hogy Dalí munkásságát teljesen elutasítsa. A művész – írja – „ötvenszer nagyobb tehetséggel rendelkezik, mint azon emberek többsége, akik erkölcsi alapon elítélnék és gúnyolódnának a festményein”. Orwell a maga részéről határozottan kiállt az egyik oldal mellett a spanyol polgárháborúban és hasonlóan járt el számos külföldi értelmiségi is, akik sokféleképpen mutatták ki támogatásukat, például azzal, hogy részt vettek a Második Nemzetközi Írókongresszus a Kultúra Védelmére nevű eseményen, melyet 1937-ben tartottak a háborútól sújtott országban.

Az Alianza de Intelectuales Antifascistas para la Defensa de la Cultura [AIDC – Értelmiségiek Szövetsége a Kultúra Védelméért] a Kultúra Védelmét szolgáló Írók Nemzetközi Szövetségének spanyol szekciója volt, gyökerei az első kongresszusig nyúlnak vissza, melyet Párizsban tartottak 1935. június 21. és 25. között. 1936 júniusában, a spanyol polgárháború kitörése előtt, ennek a nemzetközi szervezetnek a kibővített titkársága Londonban ülésezett, ahol a spanyol küldöttek (Ricardo Baeza és José Bergamín) Madridot jelölték a második nemzetközi kongresszus helyszínéül, hogy ezzel megerősítsék a francia és spanyol népfrontok közötti együttműködést. Hivatalosan a spanyol AIDC a polgárháború kitörése után alakult meg; írók, művészek és értelmiségiek hozták létre 1936. július 30-án a Spanyol Köztársaság támogatása érdekében. Tagjai között volt María Teresa León, Miguel Hernández, Luis Buñuel, Emilio Prados, Josep Renau és Ramón Gaya. Az AIDC-nek számos témával foglalkozó bizottsága volt és sokféle kulturális tevékenységet folytatott, például konferenciákat szervezett és sajtótermékeket publikált, melyek közül a leghírhedtebb az El Mono Azul [A kék majom] című folyóirat volt, melyet a milicisták által a fronton hordott egyenruháról neveztek el. Az újság célja az volt, hogy megszólítsa a katonákat, és megértesse velük, milyen fontos szerepet töltenek be a Második Köztársaság és a demokrácia fasizmus elleni védelmében. A spanyol AIDC legnagyobb eredménye azonban a Második Nemzetközi Írókongresszus a Kultúra Védelmére megszervezése volt, amelyet 1937. július 4. és 17. között rendeztek meg, számos spanyol és külföldi író részvételével.

Majdnem pontosan egy évvel a Második Köztársaság elleni felkelés kirobbanása után, mintegy harminc ország – Algériától Izlandig, Perutól Kínáig – kétszáz írója találkozott Spanyolország és Franciaország nagyobb városaiban, hogy kifejezzék szolidaritásukat a spanyol néppel, és hangot adjanak a fasizmussal szembeni hajthatatlan szembenállásuknak. Önmagában az a tény, hogy megtartották a Második Nemzetközi Írókongresszus a Kultúra Védelmére nevű eseményt, a köztársasági kormány erkölcsi győzelmének számított. Az Alianza de Intelectuales Antifascistas para la Defensa de la Cultura [AIDC, Antifasiszta Értelmiségiek Szövetsége a Kultúra Védelmében] szervezésében rendezett kongresszus megerősítette, amit az antifasiszták az előző tizenkét hónapban hangoztattak: hogy egyetlen ismert spanyol író sem csatlakozott a nacionalista ügyhöz (Miguel de Unamuno kivételével, aki a francóista csapatok katonai agressziója után nyilvánosan visszavonta korábbi nyilatkozatait). Ezzel szemben Európa és Amerika legnevesebb írói és értelmiségijei egyértelmű támogatásukról biztosították a Spanyol Köztársaságot, avagy más nevén: „la república des intelectuales”-t [az értelmiségiek köztársaságát]. A küldöttek számának és az 1930-as évek közepén általuk élvezett tekintélynek köszönhetően a második írókongresszus a 20. századi európai irodalomtörténet egyik legjelentősebb eseménye volt. A résztvevők közt volt – többek között – André Malraux és Tristan Tzara Franciaországból; W.H. Auden és Edgell Rickword Angliából; Malcolm Cowley és Anna Louise Strong az Egyesült Államokból; Pablo Neruda Chiléből, Raúl Gonzalez Tuñón Argentínából; Carlos Pellicer és Octavio Paz Mexikóból; Alejo Carpentier és Nicolas Guillén Kubából; Ilja Ehrenburg és Alekszej Tolsztoj a Szovjetunióból; valamint Bertolt Brecht, Anna Seghers, Lion Feuchtwanger és Heinrich Mann Németországból (illetve száműzetésből). A hivatalos résztvevők mellett további írók is jelen voltak: állítólag még Ernest Hemingway is. Bár hivatalosan egyetlen magyar író sem szerepelt a kongresszus programjában, Radnóti Miklós költő, a Magyar PEN Klub újonnan megválasztott tagjaként részt vett a kongresszus egyik párizsi ülésén. Bár a Második Nemzetközi Írókongresszus a Kultúra Védelmére egy kollektív szolidaritási nyilatkozat volt, ugyanakkor – amint azt a legújabb tudományos kutatások is alátámasztják – a szovjetek ekkor kezdték a diskurzust a béke és az antifasizmus témái helyett a saját szégyentelen propagandájuk terjesztésére használni.

Antonio Machado, a '98-as nemzedék néven ismert spanyol irodalmi mozgalom vezető alakja 1917-ben egy rövid, cím nélküli költeményben (a Proverbios y Cantares [Példabeszédek és dalok] gyűjtemény 53. énekében) használta először a „las dos Españas” [a két Spanyolország] kifejezést. A „két Spanyolország” az ország politikai megosztottságára utalt, amely később a spanyol polgárháború kitöréséhez vezetett. A találó kifejezés jól mutatja, hogy Machado mennyire mélyen értette Spanyolország köznépét. Az 1930-as évektől kezdve versei egyre inkább a kollektív pszichológiára, a társadalmi szokásokra és a történelmi sorsra összpontosítottak. A polgárháború 1936-os kitörésekor Machado Madridban maradt. Számos vészintézkedés mellett a köztársaságiak azt is elhatározták, hogy az írókat és művészeket – köztük Machadót (idős kora és jelentősége miatt) – biztonságosabb területekre menekítik. Ennek megfelelően Machadót 1936 novemberében Valenciába vitték, mely a háború alatt a Köztársaság második fővárosa lett. Valenciában írásaival tovább támogatta a köztársaságiak ügyét, és részt vett a Második Nemzetközi Írókongresszus a Kultúra Védelmére eseményen is, ahol elmondta az El poeta y el pueblo [A költő és a nép] című beszédét. Az A Líster, jefe en los ejércitos del Ebro [Listerhez, az ebrói hadseregek főnökéhez] című szonettjét Enrique Lísternek dedikálta, akit széles körben a köztársaság háborús hősének tartottak: „Si mi pluma valiera tu pistola / de capitán, contento moriría” [Ha pisztolyoddal fölérne a tollam, / elégedetten halnék, kapitányom.] A Poesías Completas című verseskötetét 1938-ban adták ki, ebben jelent meg a Poesias de Guerra [Háborús versek] című ciklus, melynek egyik darabja, az El crimen fue en Granada [A bűneset Granadában történt] Federico García Lorcához szóló elégia. A Spanyol Köztársaság elkötelezett támogatójaként Machado a Köztársaság 1939-es összeomlásakor elmenekült Spanyolországból. A háború utolsó napjaiban halt meg, amikor legyengült egészségi állapotban, fáradtan és legyőzve hosszú útja végére ért a viszonylag biztonságos Franciaországban. Bár nem a háború közvetlen áldozata volt, mint például Federico García Lorca, mégis, halála óta Machadót a polgárháború egyik híres halottjaként tartják számon.

A köztársasági oldal a háború alatt egy további jelentős kulturális teljesítményre is képes volt: részt vettek az 1937-es párizsi világkiállításon, ahol a Spanyol Köztársaság nemzeti pavilonját teljes egészében a propagandának szentelték. Önmagában véve ebben nem lett volna semmi szokatlan. De az ipari és kereskedelmi eredmények bemutatása helyett a Köztársaság úgy döntött, hogy teljes egészében a művészeten és a kultúrán keresztül reprezentálja magát. Bizonyos mértékben ez amiatt is történhetett, mert a polgárháború súlyos zavarokat okozott a kereskedelemben és a gazdaságban. A szervezők mindent megtettek annak érdekében, hogy megmutassák, hogy az ország irányítását a kormány kézben tartja, továbbá hogy ellensúlyozzák a nacionalisták vádjait, miszerint Spanyolországot a baloldal veszélyesen destabilizálta. Meg voltak győződve róla, hogy egy olyan rangos nemzetközi eseményen, mint a párizsi világkiállítás a sikeres részvétel javítja a köztársasági mozgalom helyzetét és kézzelfogható előnyökkel jár majd. A spanyol pavilon célja az volt, hogy felhívja a figyelmet a spanyol polgárháború pusztítására és közvetlen támogatásra bírja a többi résztvevő országot. A pavilont Le Corbusier tanítványa, Josep Lluis Sert (José María Sert festő unokaöccse) tervezte, aki a katalán racionalista GATCPAC [Grup d'Arquitectes i Tècnics Catalans per al Progrés de l'Arquitectura Contemporània; Katalán építészek és technikusok a kortárs építészet fejlődéséért] csoport alapító tagja volt. Sert munkatársa Luis Lacasa volt, aki korábban a madridi Egyetemi Város Projekten dolgozott a köztársasági kormánynak. A pavilon a racionalista építészet könnyed, visszafogottan elegáns megtestesülése volt. Egész pontosan a Trocadérót és az Eiffel-tornyot összekötő fő sugárúton, a külföldi részleg közepén állt, jól látható, bár viszonylag kisebb területen. Külső megjelenésének egyszerű szerkezetével szinte beleolvadt a környezetébe, ellentétben a figyelemfelkeltő német és szovjet pavilonokkal, amelyek a Pont d’Iéna előterében néztek farkasszemet egymással.

Esztétikai értelemben a második Spanyol Köztársaság soha nem volt olyan modern, mint a világkiállítás idején, mindössze két évvel végső veresége előtt. Az építészek, Josep Lluis Sert és Luis Lacasa Navarro, a spanyol, illetve katalán racionalista mozgalom vezető tagjai közül kerültek ki. Közreműködött továbbá egy sor művész is, természetesen Picassóval az élen, de ott volt többek között Alberto (Sanchez Pérez), Julio González, Joan Miró és Miró amerikai barátja, Alexander Calder szobrász is. A pavilon udvarán koncertek, táncbemutatók zajlottak, de Luis Buñuel filmjeit is bemutatták ugyanitt. A látogatókat avantgárd szobrok tömkelege fogadta. A bejárati oldal egyik részét Alberto Sánchez Pérez totemoszlop-szerű El pueblo español tiene un camino que conduce a una Estrella [A spanyol népnek ösvénye egy csillagig vezet] című műve foglalta el, mely az épületnél is egy kicsit magasabbra tornyosult. A bejárat másik részén Picasso világkiállításon bemutatott öt szobra közül az egyik, a Női fej volt kiállítva. A kettő között, a főbejárat felé vezető lépcsőtől közvetlenül balra pedig Gonzáles Montserrat-ja foglalt helyet. Ez a lenyűgöző látvány folytatódott a nyitott földszinten is, ahol Alexander Calder Higany kútja volt kiállítva, vele szemben pedig a pavilon, sőt talán az egész világkiállítás megkérdőjelezhetetlen csúcsműve: a Guernica, amelyet Picasso kifejezetten erre az alkalomra festett. A túra következő állomása a második emeleti galéria volt, ahová csak egy külső rámpa vezetett be az udvarról. Az elején a képzőművészeti szekció volt, amely rengeteg nemzetközileg kevésbé ismert spanyol művész munkáját sorakoztatta fel, majd következett a népművészeti és kézművességet bemutató szekció, melynek részeként Spanyolország különböző autonóm régióiról szóló információkkal is szolgáltak. A látogatók ezt követően egy lefelé tartó lépcsőn elhaladtak Joan Miró nagy falfestménye, az El segador [A Kaszás] mellett, majd az első emeleten található dokumentum-szekcióba érkeztek. A túra végén egy másik – a főbejárathoz visszavezető – külső lépcsőn hagyhatták el a pavilont. Egyetlen műalkotás sem létezett kizárólag önmagában: mindegyik tartalmát, ikonográfiáját vagy üzenetét egy másik mű ihlette, vagy vitte tovább az épület egy másik részén, vagy egy másik médiumban. Megemlékeztek a polgárháború áldozatairól is: Federico García Lorca előtt egy külön emléktáblával tisztelegtek, továbbá Emiliano Barral és Francisco Pérez Mateo szobrászművészekről is megemlékeztek. A „Két művész, Madrid védelmének két hőse” feliratú emléktábla kifejezetten az 1936-ban, a madridi fronton elesett művészeknek szólt, amit további életrajzi táblákkal és műveikkel vettek körül.

A kiállítás egyik kulcseleme az a fotómontázs-sorozat volt, amelyet Josep Renau, illetve a vezetésével dolgozó művészek készítettek. Renau, a Spanyol Kommunista Párt (PCE) egyik fontos alakja és 1936 szeptembere óta a Képzőművészet Főigazgatója [Director general de Bellas Artes] is volt. Ebben a pozícióban jelképes gesztusként Picassót nevezte ki a Prado Múzeum főigazgatójává. Renau a politikai fotómontázsait a Második Köztársaság idején az általa szerkesztett Nueva Cultura magazinban és más baloldali folyóiratokban publikálta. A médiumban szerzett jártassága, valamint azon tehetsége, hogy komplex politikai és társadalmi kérdéseket volt képes egyszerűen és látványosan bemutatni, nagyban hozzájárult a spanyol pavilon sikeréhez. Az információs panelek olyan témákat jártak körül, mint például az írástudatlanságot felszámoló programok, az iskolák és kórházak felszerelése, a csecsemőknek és a hadiözvegyeknek nyújtott támogatások, az ipar és a mezőgazdaság szerepe a háborúban, valamint a háború hatása a spanyol városokra. Az egyik legelgondolkodtatóbb darab a nők jövőbeli szerepét kísérelte meg bemutatni az új társadalomban egy olyan fotómontázs segítségével, ahol az egymás mellett álló két életnagyságú kép egy „előtte és utána” felirat mellett szerepelt. A magyarázó felirat nem hagyott kétséget a nők változó szerepével kapcsolatban: „Megszabadulva babonájának és nyomorúságának burkától, az örök rabszolgából megszületik A NŐ, aki képes aktívan szerepet vállalni a jövő fejlődésében.” Mint Képzőművészeti Főigazgató, Renau nem csak a spanyol pavilon főbiztosa volt, hanem a Prado Múzeum evakuálásáért is ő volt a felelős. A spanyol polgárháború után Mexikóba menekült, majd a Német Demokratikus Köztársaságban telepedett le.

A pavilon fő attrakciója természetesen Picasso Guernica című műve volt, amelyet a baszk városnak a német Kondor-légió által április 26-án elkövetett bombázása ihletett. A Guernica nemcsak a spanyol köztársaság sorsának metaforájává vált, hanem az emberi szenvedés egyetemes szimbólumává és a háború barbársága és terrorja elleni felhívássá is. Picasso a monumentális vásznat a Szajna melletti Rue des Grands-Augustins-i műtermében festette, és az alkotás folyamatát akkori társa, Dora Maar egy híres fotósorozatban dokumentálta. Ugyanebben az évben Picasso a Sueño y Mentira de Franco [Franco álma és hazugsága] című metszetsorozattal is hozzájárult a köztársaságiak ügyéhez, amelyet egyben első politikai művének tartanak. Daniel-Henry Kahnweiler, a jól ismert művészettörténész és műkereskedő az 1920-as években azt nyilatkozta, hogy Picasso „a legapolitikusabb ember, akit valaha ismertem”. Bár mind a Guernica, mind az imént említett metszetsorozata egyetemes humanista kijelentésekként értelmezhetők, Picasso a második világháború alatt fokozatosan egyre politikusabbá vált. Mégis sok barátját meglepetésként érte, amikor 1944-ben belépett a Francia Kommunista Pártba (PCF). Mi több, nem csak belépett a pártba, hanem közel tíz éven keresztül aktív szerepet is vállalt a nemzetközi kommunista mozgalomban. Támogatta a francia munkásmozgalmat, részt vett az úgynevezett Békemozgalom világtalálkozóin, amelynek a szimbólumát is ő tervezte. 1950-ben még a Sztálin-békedíjat is megkapta a szovjet kormánytól. Bár politikai szerepvállalása sok vitát váltott ki, a Guernicát továbbra is a 20. század egyik legreprezentatívabb műalkotásai között tartják számon. Az 1937-es világkiállítás végével a festmény pénzgyűjtő turnéra indult Nagy-Britanniába és az Egyesült Államokba, és 1981-ig „száműzetésben” maradt a New York-i Modern Művészetek Múzeumában, amikor Franco halála és rezsimjének bukása után végül visszatérhetett Spanyolországba.

1937-ben, a spanyol polgárháború csúcspontján a köztársasági kormány több spanyol művészt is megbízott, hogy készítsen egy művet a párizsi világkiállításra. Joan Miró a helyszínen, a pavilon egyik lépcsőjén festette meg 5,5 méter magas háborúellenes falfestményét, az El segadort [A kaszás], vagy másik nevén az El campesino catalán en rebeldíát [Lázadó katalán paraszt]. Miró 1936-ban a spanyol polgárháború kitörése után családjával Párizsba költözött. 1937-ig többnyire kerülte a politikai állásfoglalást, bár inkább a Köztársasággal szimpatizált és a falfestményt tiltakozásának jeléül szánta a hazáját szétszakító erőszak ellen. 1937 elején megtervezte az Aidez l’Espagne [Segítsen Spanyolországnak] elnevezésű bélyeget és plakátot, amelyen egy hagyományos vörös fejfedőt [barretina] viselő, öklét rázó katalán paraszt látható. A parasztot a 17. századtól kezdve használták a katalán nacionalizmus szimbólumaként, Miró munkáiban az 1920-as évek óta szerepelt témaként. Ugyanez az alak jelenik meg A kaszáson is, aki szintén barretinát visel, mely a katalán identitás erőteljes jelképe, egyben a burkolt ellenállás szimbóluma is volt (a sapkát korábban betiltották), és amely ügyesen ötvözte a népi szimbolikát egy politikai üzenettel. Miró munkáját egy katalán dal, az „Els Segadors” [A kaszások] ihlette, amely végül Katalónia nemzeti himnusza is lett. Picassóhoz hasonlóan Miró is szenvedélyesen megragadott minden lehetőséget, hogy népe nehéz helyzetét világgá kürtölje: „Természetesen tiltakozásnak szántam” – mondta Miró a festményéről. „A katalán paraszt az erős, független és ellenálló ember szimbóluma. A sarló pedig nem kommunista szimbólum, hanem a kaszás szimbóluma, munkájának eszköze és amikor szabadságát veszélyeztetik, fegyvere is egyben.” Saját bevallása szerint A kaszás festését hirtelen ecsetvonásokkal készítette, melyek tükrözték szenvedélyét: „Egy állványra festettem közvetlenül az épületen belül. Először csináltam néhány könnyedebb vázlatot, hogy nagyjából tudjam, mit akarok festeni, de... maga a munka nagyon közvetlen volt és brutális.” Miután a világkiállítás 1937 novemberében véget ért, a falfestményt a pavilon többi részével együtt 1938 elején szétszerelték. Miró a spanyol kormánynak adományozta a művet, amelyet hat részre szerelve a valenciai Képzőművészeti Minisztériumba szállítottak. Ám a háború során a festmény elveszett vagy megsemmisült, és ma már csak néhány fekete-fehér fényképről ismerjük.

Julio González Picasso barátja volt, akit még szimbolista korszakából, a barcelonai Els Quatre Gatsból ismert, és aki akkoriban szintén Párizsban élt. González alkotása a Montserrat című szobor volt, amelyet a Spanyol Pavilon előtti rámpán mutatott be. A szobor eredetileg az anyaságról szólt, de a spanyol polgárháború miatt politikai jelentőségre is szert tett. A képcím a Barcelona közelében található Montserrat-hegyre utal, amely a katalóniai származású szobrász hazájának hagyományos jelképe. González, aki nemesfémekkel dolgozó munkáscsaládból származott, már egész fiatalon megtanult fémekkel dolgozni, később ipari hegesztést is tanult a helyi Renault gyárban. González a hegesztési technikák szobrászati alkalmazásának egyik úttörője volt, és Picassóra is nagy hatással volt a fémszobrászat terén. Munkái egyre inkább a háború miatt érzett elkeseredéséről tanúskodtak. „Legfőbb ideje, hogy ez a fém megszűnjön gyilkosnak és egy túlságosan mechanikus tudomány egyszerű eszközének lenni. Ma szélesre tárul az ajtó, hogy ezt az anyagot – végre! – a művészek békés kezei kovácsolják és kalapálják.” A Montserrat az egyetemes fájdalom jelképe; fenséges mű, amely figuratívabb és drámaibb, mint González más művei; a szoborban a művész a maga sajátos módján ötvözte kubista örökségét Spanyolország sorsa iránt érzett keserű érzelmeivel.

Hivatalosan a Köztársaság volt Spanyolország egyedüli képviselője a világkiállításon, mivel a nemzetközi közösség nem ismerte el a nacionalisták rivális kormányát. Mivel a nacionalisták a politikát és vallást szoros összefüggésben látták, ezért nem meglepő, hogy a Vatikán lehetőséget biztosított Francóéknak, hogy részt vegyenek a kiállításon. A Pápai Pavilon a külföldi szekcióban, közvetlenül a Spanyol Pavilon mögött foglalt helyet; többek között különböző országok felajánlásaként adományozott fogadalmi oltárképeket állítottak ki benne. A pavilon szentélyének közepén foglalt helyet José María Sert [Josep Maria Sert], a Spanyol Pavilon tervezőjének, Josep Lluis Sert nagybátyjának alkotása, az Intercesión de Santa Teresa de Jesús en la Guerra Civil Española [Szent Teréz közbenjárása Jézusért a spanyol polgárháborúban]. A monumentális festmény, melyet gyakran „a Francóista Guernicának” neveznek, Isidro Gomá y Tomás bíboros megbízásából készült, bár nemzeti adományként hivatkoztak rá. (Gomá bíboros, toledói érsek, Spanyolország prímásaként nyílt levelet írt a világ katolikusainak, melyben az ateista forradalom elleni harcként legitimálta a nacionalisták lázadását 1937-ben). A festmény egy megfeszített, égben lebegő Krisztust ábrázol, aki egyik kezével, amelyet kiszabadított a keresztről, a földre szállt Szent Teréz karját szorítja. A szent másik kezével egy spanyol püspököt karol át, az elsőt azok közül a „mártírok” közül, akik a festmény hátterében lévő égő székesegyház előtt sorakoznak. A szóban forgó templom a Vic-székesegyház volt [Catedral de Vic, Catedral de Sant Pere Apòstol], amelynek díszítéséért a polgárháború előtt maga Sert volt felelős. A katedrális 1936 júliusában súlyosan megrongálódott, miután köztársasági szimpatizánsok az épületen élték ki a haragjukat amiatt, hogy az egyház a nacionalista ügy mellett állt ki. Bár Sert soha nem volt elkötelezett egyik oldal mellett sem, sőt, korábban inkább a liberális politikát támogatta, 1937 közepén megjelent a burgosi nacionalista főhadiszálláson és felajánlotta együttműködését. A hirtelen szemléletváltás mögött valószínűleg az állt, hogy a művész felháborodott élete egyik főművének lerombolása miatt. Később visszatért Vicbe, hogy a lehető leghamarabb újrafesthesse a megrongált székesegyházat és utolsó éveit ennek a feladatnak szentelte, egészen 1945-ig bekövetkezett haláláig.

Miközben a Guernica folytatta útját a hírnév és a New York-i Modern Művészetek Múzeumában töltött több évtizedes száműzetése felé, Franco arra készült, hogy hadifoglyokat küldjön egy óriási emlékmű, a Santa Cruz del Valle de los Caídos [Az elesettek völgyének Szent Keresztje] megépítésére. Az Elesettek völgye annak a csatatérnek a közelében fekszik, amelyet Hemingway örökített meg az Akiért a harang szól [For Whom The Bell Tolls] című regényében. Az emlékművet egyszerre tartják a 20. századi spanyol építészet mérföldkövének, valamint Spanyolország legvitatottabb történelmi helyszínének. Az Elesettek völgyét a „dicsőséges keresztes hadjárat” során elesett nacionalista katonák tiszteletére tervezték, ugyanakkor Franco szerint létrehozásának célja az volt, hogy a „nemzet kiengesztelésének és megbékélésének” jelképévé váljon. Az emlékművet Pedro Muguruza és Diego Méndez tervezte. Céljuk az volt, hogy olyan méretben valósítsák meg az alkotást, amely megfelel „a régi idők emlékművei nagyságának, amelyek képesek dacolni az idővel és az emlékezettel”. Felelevenítették egyfelől Juan de Herrera 16. századi spanyol építész szepulkrális stílusát, de az épület idézi Albert Speer monumentális stílusát is. Bár Franco nem ezt kérte végrendeletében, földi maradványait az Elesettek völgyének bazilikájában temették el. Számos erőfeszítés történt azért, hogy Franco diktatúrájának minden nyilvános tisztelettel szolgáló jelképét eltávolítsák a köztérből, ennek jegyében aztán 2019-ben a diktátort a Mingorrubio-El Pardo városi temetőben temették újra.