1935-ben az erdélyi magyarok baloldali irodalmi folyóirata, a Korunk, hosszú esszét közölt André Malraux francia író munkáiról. A szerző szerint Malraux a „gyarmatok igazi drámáját, míg az irodalmi fiatalság képzelgő lázadozásában egy kontinentális forrongás súlyos élményét” mutatja be. A La Condition humaine [Az ember sorsa, 1933] című könyvén kívül a cikk kitért Malraux legfrissebb, a hitleri Németországban működő náci-ellenes földalatti ellenállásról szóló Le Temps du mépris [A megvetés kora, 1935] című regényére is. „Ez a történet, (melyet a Dimitrov érdekében tett németországi útjáról hozott), a szorongatott egyén mély börtönélménye, szétáradó monológja; benne meg fölötte a szolidaritás vágyával, áldozatával és küzdelmével.” Malraux egyike volt azoknak a baloldali francia értelmiségieknek, akik megalapították a fasizmus elleni harcot és a „kultúra védelmét” zászlajára tűző Association des Écrivains et Artistes Révolutionnaires-t [AEAR – Forradalmi Írók és Művészek Szövetsége]. Az antifasizmus volt az a közös nevező, amely a különféle ideológiájú politikai erők összeterelésével lehetővé tette 1936-ban a francia és spanyol népfrontos kormányok megalakulását. Az olyan országokban, mint például Magyarország, ahol a Hazafias Népfront a kommunista rezsim aktív résztvevője volt, az antifasizmus és a népfront fogalmait a kommunista propagandagépezet kisajátította, az André Malraux féle figurákat pedig a sztálini program hű követőinek könyvelték el. Bár a népfrontos eszme sokat köszönhetett a Kommunista Internacionálé (Komintern) 1935-ös 7. kongresszusán hozott határozatainak, az európai értelmiségi körök már jóval azelőtt a baloldali pártok és szervezeteket egységfrontjának megteremtését szorgalmazták, hogy a hivatalos kommunista politika is ebbe az irányba mozdult volna. Az európai politikai feszültségek, valamint a fasiszta és náci eszmék szinte minden európai országban tapasztalható gyors térnyerése miatt sok értelmiségi jutott arra a felismerésre, hogy a baloldali pártok közötti harc semmire sem vezet és veszélyes. József Attila is azon értelmiségiek közé tartozott, akik az egységes fellépést sürgették. Az egységfront körül című 1933-as politikai esszéje miatt azonban súlyos támadások érték a Kommunisták Magyarországi Pártjának szűk látókörű moszkovita vezetői részéről, ami miatt ki is lépett a pártból. Hasonlóan: Malraux nyilvánvaló marxista szimpátiái és heves fasizmusellenes megnyilvánulásai ellenére egyedül a Le Temps du mépris jelenhetett meg a Szovjetunióban.

Az antifasizmus tulajdonképpen ott kezdődött, ahol a fasizmus: Olaszországban, az Arditi del Popolo [„A merészek”] híres akciójával, amikor tőrrel a foguk között úsztak át a Piave folyón. Az Arditi del Popolo egybe terelte az unionistákat, anarchistákat, szocialistákat, kommunistákat, republikánusokat és volt katonatiszteket. Az antifasiszták az első pillanattól kezdve hidakat kezdtek verni ott, ahol a hagyományos politikai csoportok falakat láttak. Míg a német Roter Frontkämpferbund [RFB, Vörös Frontharcos Szövetség] (amely 1932-től Antifaschistische Aktion, röviden “antifa” néven vált ismertté) ténylegesen a Németország Kommunista Pártja [KPD, Kommunistische Partei Deutschlands] paramilitáris szervezete volt, híres magasba emelt öklű üdvözlésük az intolerancia elleni harc egyetemes szimbólumaként terjedt el a 20. és 21. században az anarchisták, radikálisok, polgári jogi aktivisták és hasonló szervezetek körében. Az ökölbe szorított kéz szimbólumot a francia népfrontos kormány és a spanyol polgárháború republikánus oldala is átvette, s ez vált az Egyesült Államokban az Artists’ Union [Művészek Szakszervezete] jelképévé. Az antifasizmus nyelvezete éppoly univerzális volt, mint a fasizmusé, ez kötötte össze a baloldal politikai spektrumának legkülönbözőbb értelmiségi alakjait.

Egyes történészek kiemelik, hogy a népfrontot támogató kommunisták egészen 1935-ig a sztálini szovjet rezsim lojális hívei voltak, és a demokráciához való új keletű megtérésük pusztán „taktikai cselnek” tudható be (ezt a vélekedést többek között az 1939-es Molotov–Ribbentrop paktummal támasztják alá). Más történészek szerint viszont a népfront-párti közemberek militánssága és a spanyol polgárháború önkéntes Nemzetközi Brigádjainak megszerveződése a népi radikalizmus hagyományaiban gyökerező demokrácia iránti szenvedélyes elkötelezettségre utal. Sztálin szemében a francia Front Populaire és a spanyol polgárháború kétségtelenül kísérleti terepet jelentett ahhoz, hogyan lehet Európában – meg ahová még elér a keze – a népi demokráciákat kommunista diktatúrákká alakítani. Ugyanakkor a fasizmus elleni egységfront megteremtését szorgalmazó baloldali művészek és írók zöme – például Malraux, Bertolt Brecht, Antonio Machado vagy József Attila – a sztálini rendszert is gyanakodva szemlélte, és néhány kivételtől eltekintve még kevésbé lelkesedett a szocialista realizmus sztálini esztétikája iránt. Az „antifasiszta minimum” talaján állva inkább foglalkoztatták őket a hatalmas, s a nagy gazdasági világválság és az egyes országokban kialakuló súlyos politikai feszültségek miatt egyre növekvő társadalmi egyenlőtlenségek.