József Attila ifjú költő barátja, Radnóti Miklós 1931 nyarán járt Párizsban, amikor a francia főváros az Exposition Coloniale-tól [Gyarmatügyi Kiállítás] volt hangos. Európa a huszadik század elején kezdte felfedezni Afrika művészetét, és ez az érdeklődés még 1931-ben is lankadatlan volt. Ahogy Radnóti írta egy barátjának, „Most nagy a négerláz itt Parisban és hatalmas kötet néger anthologiák jelennek meg.”* Radnóti az Exposition Coloniale-t több ízben is megnézte, és a kiállítás felébresztette benne a kíváncsiságot Afrika irodalma és művészete iránt. Számos „néger-tematikájú” verset írt, ezek közül az Ének a négerről, aki a városba ment (1932) című a legismertebb. 1943–1944 fordulóján egy kötetnyi afrikai mesét fordított le, ezek a korábban kiadatlan, hasonló tematikájú versfordításaival közösen a Karunga a holtak ura, Néger rapszódia című kötetében láttak napvilágot 1944-ben, nem sokkal azelőtt, hogy a nyilasok brutálisan meggyilkolták Abda határában.

Az Exposition Coloniale valójában a XIX. századi etnográfiai bemutatókra visszautalva próbálta beindítani a „gyarmati képzeletet”. Az első világháború után azonban a „vadak” ábrázolása megváltozott: a hangsúly most már a gyarmatosító urak „civilizációs küldetésére” és a gyarmatosítás által a leigázott népek számára hozott „előnyökre” helyeződött. A két világháború között rendezett gyarmati kiállítások középpontjában az állt, hogyan segítették a gyarmatosító hatalmak a gyarmatosított népeket modern infrastruktúrával és oktatással. A 19. századi világkiállítások „vademberei” helyett a „bennszülöttek” kultúráját mutatták be. A cél a „gyarmati humanizmus” és a civilizációs folyamat jótékony hatásainak kommunikálása volt. A két világháború közötti időszak gyarmati kiállításai – Marseille 1922-ben, Wembley 1924-ben, Liège és Antwerpen 1930-ban, Párizs 1931-ben és Chicago 1933-ban –, valamint a Németországban, Olaszországban és Japánban 1922 és 1940 között megrendezett nemzeti „kereskedelmi kiállítások” hatalmas tömegeket vonzottak. A Wembleyben bemutatott Brit Birodalmi Kiállításra [British Empire Exhibition, 1924–1925) több mint 27 millió jegyet adtak el, a Bois de Vincennes-ben megrendezett Exposition Coloniale-ra (1931) pedig több mint 33 milliót. A brüsszeli Paix entre les races [Béke a fajok között, 1935], a Brit Birodalmi Kiállítás (Glasgow 1938), a Deutsche Kolonial-Ausstellung [Német Gyarmati Kiállítás, Drezda, 1939] vagy a Mostra d’Oltremare [Tengerentúli Kiállítás, Nápoly, 1940] gyarmati kiállítások mind a békés és jóságos birodalmak és boldog alattvalóik képét próbálták megfesteni.

A párizsi Exposition Coloniale heves kritikát váltott ki az antiimperialista táborból, amely saját ellenkiállítást szervezett. Ez utóbbit a Harmadik Kommunista Internacionálé kezdeményezte és finanszírozta. Így nem meglepő, hogy az ellenkiállítást, La vérité sur les colonies [Az igazság a gyarmatokról] címmel, a Szovjetek Palotájában az Antiimperialista Liga francia szekciója és a Francia Kommunista Párt közösen rendezte. Az afrikai diaszpóra tagjai és vietnami aktivisták is részt vettek a rendezvényen, akárcsak a Louis Aragon köré csoportosuló szürrealisták. A gyarmatosító politikát számos művész – Aragonék körén kívül is – élesen bírálta. Még egy olyan országban is, mint Magyarország, ahol nem voltak gyarmatok, a művészek és írók megértették, hogy az otthon tapasztalt problémák szorosan kapcsolódnak ehhez a problémához.

*A korabeli magyar szóhasználatban a „néger” kifejezés, mely német közvetítéssel a francia „nègre” átvételeként érkezett a magyar nyelvbe, nem volt sértő kifejezés, és csak annyit jelentett, hogy „fekete ember”. 

Az 1931. május 6-án megnyitott Exposition coloniale a hatalma csúcsán lévő gyarmati Franciaország képét igyekezett népszerűsíteni. A kiállítás egy hatalmas népünnepély, egy valóságos város volt a városban: egy több mint 1,2 km2 nagyságú, 10 kilométer hosszú jelzett útvonalakkal ellátott területet foglalt el, s az európai nemzetek hatalmát hirdető 19. századi világkiállítások hagyományába illeszkedett. A kizárólag a gyarmatoknak szentelt, 1931 májusa és novembere között megrendezett kiállítás csaknem 8 millió látogatót vonzott (33 millió eladott jeggyel). A kiállítás a Porte Dorée metróállomástól (korábban Picpus) a Bois de Vincennes egész területén át húzódott. A Gyarmatok Palotája [Palais de la Porte Dorée, a mai Musée national de l'histoire de l'immigration], az egyetlen olyan építmény, amely a rendezvény befejezése után is megmaradt, a kiállításba nyújtott bevezetést, bemutatva a Francia Birodalom történetét, területeit, a gyarmatok hozzájárulását Franciaországhoz, valamint Franciaország hozzájárulását a gyarmatokhoz.

A kiállítás szervezőbizottságának élére a kormány Lyautey marsallt, egy kiváló és tapasztalt katonaembert nevezett ki. Lyautey volt a Casablancában 1915-ben megrendezett francia-marokkói gyarmati kiállítás vezetője, és határozott elképzelései voltak arról, hogyan kell egy ilyen eseményt megszervezni. Megtiltotta a „rasszista” bemutatókat, ehelyett a kiállításnak a „gyarmati humanizmust” kellett hangsúlyoznia. Tervei szerint az idelátogató franciák azt érezhették, mintha egy olyan országban sétálnának, amely nem korlátozódik kontinentális határaira. A vendégeket így „egynapos világkörüli utazásra” invitálták, akik a francia gyarmatok mindegyikét felfedezhették az őshonos építészet által inspirált pavilonokban. Indokínát például az Angkorvat kambodzsai templom látványos méreteit másoló pavilon képviselte, a francia Nyugat-Afrika pavilonját pedig a Maliban található Dzsennéi Nagymecset építészete ihlette. Az eseményt még vonzóbbá és élénkebbé tették a különböző látványosságok. A táncbemutatók voltak a legnépszerűbb attrakciók. Az egyes szekciókban a kolóniák lakói elevenítették meg a rekonstruált falvakat. A kézművesek a közönség előtt dolgoztak, mások pedig emléktárgyakat kínáltak. Még ha az 1931-es Exposition coloniale célja nem is az volt, hogy kigúnyolja a gyarmatosított népeket, mint ahogy az a korábbi gyarmati kiállítások esetében történt, mégis  férfiakat és nőket állítottak ki, hogy demonstrálják Franciaország hatalmát e népek felett.

Bár az Exposition coloniale a gyarmatosítás „emberibb” arcát igyekezett megmutatni, az „emberi állatkertek” szégyenletes hagyományáról sem feledkeztek meg. 1931-ben az új-kaledóniai kanakok Noumeából Párizsba indultak, hogy részt vegyenek az Exposition coloniale kiállításon. Nagyköveteknek tekintették magukat, de Marseille-be érkezve egyenesen a párizsi Jardin d’Acclimatationba vitték őket, és a „vad poligámok és kannibálok” szerepében állították ki őket. Megtiltották nekik, hogy elhagyják a „kanak falut”, bár a sok be nem váltott ígéret között felajánlották nekik, hogy ellátogathatnak a fővárosba. Meg kell jegyezni, hogy többségük beszélt franciául, tanult, és gépíróként, tanárként vagy vámosként dolgozott. Néhányan a nem megfelelő ellátás miatt meghaltak. A közvélemény nyomására a francia gyarmati miniszter megtiltotta az egyének efféle toborzását a gyarmatokon, és a túlélő kanakokat „a németországi körútjuk után a lehető leghamarabb” visszaküldte Új-Kaledóniába. Az „emberi állatkert” jelensége az 1930-as években a közérdeklődés változásával és a mozi megjelenésével hanyatlani kezdett. Az utolsó „élő látványosság” a Belgiumban 1958-ban kiállított kongói falusiak voltak.

Az Exposition Universelle alkalmából Brüsszel a kor gazdasági és politikai nehézségei ellenére figyelemre méltó várost épített a Heysel-fennsíkon: háromszáz hektárnyi területen, szabványos tömbházakból álló, bájosnak aligha nevezhető, de elképesztően tartós épületrendszert. Az 1958-as vásárt ugyanezen a helyszínen rendezték volna meg, egy hozzáadott Atomiummal. A kiállítás mintegy húszmillió látogatót vonzott. Sok más közreműködő mellett Le Corbusier tervezte a francia kiállítás egy részét; a belga művészeti kiállítás pedig kiemelkedő módon mutatta be a kortárs belga művészek, köztük Paul Delvaux, René Magritte és Louis Van Lint munkáit, fellendítve karrierjüket. Az Exposition Universelle mégis elsősorban Belgium gyarmati történelmére összpontosított, mivel a Kongó Szabadállam [État indépendant du Congo] megalakulásának 50. évfordulójának alkalmából rendezték meg. A kiállítás címe, Paix entre les races [Béke a fajok között] éles ellentétben állt a Belga Kongó bemutatásával épp ebben az összefüggésben. Kongó Szabadállam 1885 és 1908 között a belga II. Leopold magántulajdonában volt, és hírhedtté vált a helyiekkel szemben elkövetett atrocitások miatt, ami a 20. század elejének egyik legnagyobb nemzetközi botrányához vezetett. A gyilkosságok és a kegyetlenkedések olyan irodalmi műveket ihlettek, mint Joseph Conrad A sötétség mélyén [Heart of Darkness] című regénye, és világméretű felháborodást váltottak ki. A közvélemény nyomása és a diplomáciai manőverek hatására 1908-ban vége szakadt II. Leopold abszolutista uralmának, és a Kongó Szabadállam Belgium gyarmata lett Belga Kongó néven. A Paix entre les races című kiállítás tehát a gyarmati történelem egyik legszomorúbb fejezetét ünnepelte.

1931-ben a francia szürrealisták a kommunista Ligue anti-impérialiste-tal és a Francia Kommunista Párttal (PCF) közösen tiltakoztak az Exposition coloniale ellen, és megrendezték a La vérité sur les colonies [Az igazság a gyarmatokról] című gyarmatellenes kiállítást. A szürrealisták Ne visitez pas l’Exposition Coloniale [Ne látogassa meg a gyarmati kiállítást!] című röpiratukat is terjesztették Párizs utcáin. A kiállítást a Place Fabien egyik nagy épületében rendezték meg, amely korábban a Kommunista Párt központi bizottságának székházaként szolgált. A kiállítás célja az volt, hogy megkérdőjelezze a hivatalos kiállítás paradigmáit, bemutatva a gyarmatosítás legelnyomóbb és legbrutálisabb aspektusait. A leplezetlen igazságot akarta megmutatni: „A gyarmati cápák által elkövetett felháborító bűnöket, a gyarmatokon a munkásokra kényszerített rabszolgatartó rendszert.” Az úgynevezett „Fétisek csarnokában” az egyik vitrin más kultúrák muzeológiai reprezentációját imitálta; „európai fétiseket” és katolikus propagandát mutatott be, dekonstruálva a „fétisekbe vetett hitet”, mint a másság és a felsőbbrendűség jellemzőjét. Az installációk bizonyos értelemben az általuk kritizált kiállítás gyarmati reprezentációs formáit folytatták, mivel az őshonos kultúrák tárgyait eredeti kontextusukból kiragadva ideológiai-politikai programjuk illusztrációjaként használták fel. Mindazonáltal a szürrealisták azon szándéka, hogy leleplezzék a gyarmatosító hatalmak bűneit, valódi meggyőződésként értelmezhető. Elvégre épp Breton és köre volt az, aki a Négritude mozgalom, vagy az afro-szürrealizmus megjelenését ösztönözte.

Josep Renau, az 1937-es párizsi Spanyol Pavilon egyik kiállítója fotómontázsaiban szintén a gyarmatosítás kérdésével foglalkozott. A Páginas negras de guerra [A háború fekete lapjai, 1933], valamint a Testigos Negros de nuestro tiempo [Korunk fekete tanúi, 1935-1937] című sorozatában, amelyet a Nueva Cultura [Új kultúra] című folyóirat számára készített, a szovjet karikatúrák ikonográfiáját követte: az afroamerikai embereket az amerikai kapitalizmus áldozataként ábrázolta. A La verité sur le colonies című kiállításhoz hasonlóan a montázsok a színesbőrű emberek képeit egy ideológia szolgálatában használták fel. Ugyanakkor, akárcsak a szürrealisták esetében, Renau őszintén együttérzett az elnyomottakkal. A rasszizmust ugyanolyan egyetemesnek tartotta, mint az emberi szenvedést, mindkettő ellen igyekezett küzdeni mind elkötelezett kommunistaként, mind pedig művészként.

Bár Magyarországnak nem voltak gyarmatai, a gyarmati politika kritikája több magyar művésznél is megjelent. Vajda Lajos 1930 és 1934 közötti párizsi évei során rendszeres látogatója volt a Néprajzi Múzeumban [Musée d’Ethnographie du Trocadéro] az óceániai, indiai és afrikai népek kultúráját bemutató előadásoknak. Ekkor készült, a konstruktivizmus és szürrealizmus együttes hatását mutató montázsainak egy része a világ igazságtalanságairól szól, mint például a Tolsztoj és Gandhi, vagy A megkorbácsolt hátú. Vajda érdeklődése nem korlátozódott Európára, mélyen aggódott a világ globális igazságtalansága miatt. Vajdához hasonlóan a Magyarországon élő konstruktivista Lengyel Lajos is – Kassák Lajos Munka-körének tagjaként – számos fotómontázst készített, melyben nem csak a hazai társadalom problémáit jelenítette meg, hanem azok tágabb, nemzetközi összefüggéseit is.

Magyarországon jellemzően nem a gyarmati politika kritikája volt a téma, ha „messzi földekről és idegen tájakról” érkező (értsd: színesbőrű) emberek bemutatására került sor. A gyarmati kultúra relatív ismeretlensége és távolsága miatt a médiában elsősorban az egzotizáló ábrázolások jelentek meg, vagy olyan nemzetközi színesbőrű hírességek, akik szintén az egzotizmus mentén vettek részt a szórakoztatóiparban.