A két világháború közötti baloldali értelmiség nem csak Európában akart a fasizmus ellen harcolni. Elleneztek mindenféle elnyomást: akár azt is, amit a saját országuk követett el a gyarmatokon. A gyarmatellenes érzelmeket nemcsak az első világháború, az orosz forradalom és a nacionalista-populista mozgalmak gyors előretörése gerjesztette, hanem az imperialista erőszak olyan megdöbbentő esetei is, mint az 1919-es amritszári mészárlás, a kínai tüntetők lelövése Sanghajban 1925-ben és az 1925–27-es szíriai felkelés francia leverése. Számos szolidaritási kampány indult, például az „El a kezekkel Kínától” kampány az 1920-as évek közepén Nagy-Britanniában és Németországban, vagy a brit és indiai szakszervezeti tagok ellen indított miráti összeesküvési per (1929–33) által kiváltott szolidaritási kampány. Az 1920-as évek végén számos szervezet alakult azzal a szándékkal, hogy ezt a szimpátiát hatékony politikai cselekvésbe csatornázza. Az egyik legfontosabb ilyen szervezet a berlini székhelyű transznacionális Liga az imperializmus és a gyarmati elnyomás ellen (LAI, Liga gegen Kolonialgreuel und Unterdrückung, Ligue contre l'impérialisme et l’oppression coloniale) volt, amelynek Brüsszelben tartották az alapító kongresszusát 1927 februárjában. A kommunista kötődésű LAI csak egyike volt azoknak a szervezeteknek, amelyek szembeszálltak a status quóval: hasonlóan fontos szerepet játszott többek között a londoni székhelyű India League [India Liga] és a Ligue de Défense de la race Nègre [Liga a néger faj védelméért] is, amely 1927 májusában alakult Franciaországban. Szinte mindegyik szervezet erős kommunista hátszéllel működött. Természetesen eltúlozni sem szabad a korszak antiimperialista mozgalmainak kiterjedését és összetartását. A Komintern radikális antiimperialista politikáját a „harmadik időszakban” (1927–33) a gyarmati világ középosztálybeli nacionalista mozgalmaihoz való rendkívül szektás és kontraproduktív hozzáállás jellemezte. Továbbá nyilvánvalóvá vált, hogy a Komintern antiimperializmus-koncepciója inkább a kapitalista világ, különösen az Egyesült Államok elleni harcról szólt, mintsem a globális Dél elnyomott nemzeteivel és népeivel való szolidaritásról. Bizonyos értelemben a kommunisták a gyarmatok és a gyarmatosító hatalmak által elnyomott népek témáját ugyanúgy instrumentalizálták, mint ahogy az olyan események, mint az 1931-es párizsi Exposition coloniale internationale [Nemzetközi Gyarmati Kiállítás], vagy az 1935-ös brüsszeli világkiállítás [Exposition Universelle et Internationale Bruxelles de 1935], amely a Paix entre les races [Béke a fajok között] jelszava ellenére történetesen a „független” belga kongói állam [État indépendant du Congo] megalakulásának 50. évfordulóját ünnepelte. Emiatt például T. Ras Makonnenben, a korszak egyik vezető nemzetközi fekete aktivistájában mélységes ellenérzés alakult ki a kommunistákkal és minden olyan politikai mozgalommal szemben, amely nem fekete vezetés alatt állt.

A Liga az imperializmus és a gyarmati elnyomás ellen nevű szervezet és a francia kommunisták az Exposition coloniale ellenkiállításaként szervezték a La vérité sur les colonies [Az igazság a gyarmatokról] című kiállítást, amelyen számos szürrealista művész is részt vett. Bár a kiállítás határozottan elzárkózott mindenféle leegyszerűsítő sztereotípiától, az „őslakosok” tárgyait ugyanúgy a kontextusukból kiragadva, a kommunista propaganda érdekében, ideológiai célokért használták fel. Az 1930-as évek közepe ugyanakkor a Négritude mozgalom indulásának időszaka is volt Franciaországban és a francia nyelvű gyarmatokon. A mozgalom bizonyos mértékig a „primitivizmus” fogalmára adott válaszként jött létre, amely a modernista művészek és elméleti szakemberek körében vált divatos szóvá, és amely az Európán kívüli kultúrák lenézésének egy újabb formájaként is tekinthető. A Négritude mozgalom kialakulásában a Harlemi Reneszánsz is meghatározó szerepet játszott: a Harlemi Reneszánsz tagjai és a francia gyarmatokról származó, Párizsban összegyűlt művészek, írók és értelmiségiek között intenzív kapcsolat volt. Magyarországon azonban, mivel az országnak nem voltak gyarmatai, ezek a hangok alig hallatszottak. Ehelyett a „primitív művészet” vált itt is leginkább a modernista művészek és költők inspirációs forrásává, ahogyan az a sokoldalú magyar művészettörténész, Hevesy Iván által írt könyvből is kiderül, mely kötetet Bortnyik Sándor, a magyar avantgárd egyik legjelentősebb alakja tervezett.