József Attilát a 20. század egyik legnagyobb magyar költőjeként jegyzik Magyarországon, ám a világ más országaiban kevéssé csenghet ismerősen a neve, noha számos verse megjelent különböző nyelveken. Ahogy barátja, a magyar születésű brit író és újságíró Arthur Koestler [Kösztler Artúr] megfogalmazta nem sokkal a költő halála után, ennek oka a magyar nyelv elszigeteltségében és nehezen fordíthatóságában gyökerezik. „Magyarnak lenni kollektív neurózis. Európa többi része csak az ország exportszemetét ismeri... Zsenijei, a Csokonaik, Adyk, József Attilák, süketnémán születtek a külvilág számára. Ezért csak habozva és küszködve merem kimondani – egyrészt mert szertelenségnek tűnik, másrészt mert az olvasó nem ellenőrizheti –, hogy ez a József Attila, akiről sose hallott eddig a világ, és ezután sem fog valami sokat hallani, aki a 47. szélességi fok alatt a vonat alá vetette magát, ez a József Attila Európának legnagyobb lírikusa volt.” Magyarországon ugyanakkor kétségtelenül megbecsült költő, születésnapján ünnepeljük a magyar költészet napját, és számos közterület és intézmény viseli a nevét. Mi, magyarok, akik értjük ezt a „süket-néma beszédet”, mintha mostanában mégis kevesebbet olvasnánk verseit. Mintha nem fűlne a fogunk ahhoz a kíméletlen őszinteséghez és értő-szerető kritikához, amely költészetét és egész életét jellemezte.

Rövid élete során hatalmas, mintegy 600 verset számláló költői életművet hozott létre, amely egyszerre gyökerezik a magyar hagyományban, és kapcsolódik a 20. századi világirodalom olyan törekvéseihez, amelyek a költészet formai, fogalmi, vagy akár ideológiai korlátjainak lebontására tettek kísérletet. Az éhezéssel, szeretetlenséggel küzdő, zseniális, túlérzékeny költő munkásságát a szintézis, egy új, az értelemre, a toleranciára és a szeretetre épülő társadalmi rend megteremtésének erős törekvése határozta meg. József Attila művészetének legfőbb strukturáló elve a harmóniában élő, befogadó emberi közösség iránti vágya. Ez az alapvetően klasszicista elv éles ellentétben áll a társadalmi körülményekkel és a fiatalember egyéni helyzetével. A szegény családból származó költő mindenféle társadalmi igazságtalanság ellen felemelte a hangját, költészetében és elméleti műveiben egyaránt. Szüntelenül kereste a „rendet” egy látszólag kaotikus világban, és hitt abban, hogy ehhez a rendhez az igazság kimondásával lehet eljutni. A kiállítás keretében nem vállalkozhattunk arra, hogy bemutassuk sem a teljes életművét, sem a róla szóló könyvtárnyi irodalmat, ahogy életrajzának részleteiben sem merültünk el. Levegőt! című verséből kiindulva inkább azt próbáltuk megmutatni, hogy milyen volt az a kor, amelyben alkotott, amellyel vitatkozott és amelyért dolgozott.