A Horthy-korszak (és azon belül is a Gömbös kormány) titkosrendőrsége nagy figyelmet fordított a politikai szélsőségesek kontrollálására. A politikai paletta két szélén álló kommunistákat, és a különböző pártformációkat alakító hungaristákat azonban nem pontosan ugyanazzal a hatékonysággal sikerült felszámolnia a Magyar Királyi Államrendőrségnek. A politikai rendőrség felelőse Hetényi Imre főkapitány-helyettes volt, aki a húszas évek közepe óta vezette a területet. A Politikai Rendészeti Osztály Hetényi irányításával az 1930-as évek közepére minden fronton visszaszorította az illegális baloldali mozgalmakat. A hírhedt biatorbágyi merénylet után kihirdetett statárium alapján a Kommunisták Magyarországi Pártjának (KMP) két vezetőjét, Fürst Sándort és Sallai Imrét – bár a merénylethez nem volt közük – 1932-ben halálra ítélték és kivégezték, a KMP szimpatizánsainak többsége pedig börtönbe került vagy emigrációba kényszerült. A folyamatos razziák során József Attila is „lebukott” 1933 februárjában: egy, az egyetemi ifjúság körében szerveződő kommunista mozgalom kapcsán, ahol azzal vádolták, hogy a Lebukott című versével „az állam és társadalom törvényes rendjének erőszakos felforgatását követelte és erre izgatott.” ( A lebukásnak nem lett komolyabb következménye a számára).

Míg baloldal különböző irányzatait ily formán sikeresen visszaszorította a rendőrség, addig a harmincas évek közepén aktivizálódó nyilas és szélsőjobboldali szervezetek ellen képtelen volt hatékonyan fellépni. Ez nem Hetényin múlt: a nyilas és más nemzetiszocialista ihletésű szervezetek ellen is a törvény teljes szigorával próbált fellépni. Az akciók azonban kiváltották a szélsőjobboldali erők támadásait. A németbarát politikusok és a nyilasokkal rokonszenvező államapparátus tagjai (többen a vezérkar és a hadsereg tisztjei, valamint a csendőrségi parancsnokok közül) a revíziós magyar célok megvalósítását egyedül a náci Németországtól várták. Ez alól a konzervatív kormányzati elit sem tudta magát teljes mértékben kivonni. A hazai belpolitikai életben tapasztalható „fasizálódás” az állam működésében oly mértékben vált meghatározóvá, hogy még a nagyhatalmú rendőrfőnök, Hetényi Imre pozícióját is elérte. A politikai rendészeti osztály megszervezőjét 1938-ban kényszernyugdíjazták.

A Kommunisták Magyarországi Pártja (KMP) 1918 novemberében alakult, a háborús vereség és a történelmi Magyar Királyság összeomlása és az új magyar köztársaság kikiáltása után. Alapítói nagyobbrészt Szovjet-Oroszországból tértek haza. A háború idején a keleti fronton estek fogságba, és a bolsevik forradalom kitörése után csatlakoztak a nemzetközi kommunista mozgalomhoz. 1919 tavaszán néhány hónapra a hatalmat is a kezükbe ragadták.

A Magyar Tanácsköztársaság bukása után a kommunista pártot betiltották, 1944 végéig Magyarországon csak illegalitásban tevékenykedhetett. Politikai szervezetként a Komintern égiszén belül a nemzetközi kommunista mozgalom magyarországi lerakataként működött, politikai arculatát és akcióit döntően a szovjet pártvezetés és a moszkvai emigrációban élő magyar pártvezetés instrukciói határozták meg. Ennek is köszönhetően, több újjászervezési kísérlet ellenére az illegalitásban tevékenykedő, és a politikai rendőrség folyamatos üldözésének kitett magyarországi pártszervezet a harmincas években alig néhány száz tagot számlált, a hazai politikai élet alakításában szinte marginális szerepe sem volt: tevékenysége jószerivel kimerült a konspiratív szervezkedésben, az önfenntartásban, és a politikai rendőrség előli bujkálásban.

Az 1929-es világgazdasági válság okozta növekvő elégedetlenség közepette a moszkvai és a hazai kommunisták is lehetőséget láttak szervezetük és befolyásuk növelésére. Abban bíztak, hogy az általános elégedetlenség forradalmi robbanáshoz vezethet, amelyben természetesen ismét a kommunistáknak kell majd átvenniük a vezető szerepet. Ez az elképzelés hazai helyzet és realitások teljes félreismerésén alapult. A harmincas évek elején agresszívabb fellépésre, élesebb hangú propagandára utasított magyar hálózatra a politikai rendőrség könnyedén lecsapott. Az 1931 szeptemberében elkövetett biatorbágyi merénylet után kihirdetett statárium alapján a hazai párt két vezetőjét, Fürst Sándort és Sallai Imrét – bár a merénylethez nem volt közük – 1932-ben halálra ítélték és kivégezték, a KMP szimpatizánsainak többsége pedig börtönbe került vagy emigrációba kényszerült.

A KMP hazai politikájában a Komintern 1935-ben rendezett VII. kongresszusának népfrontos határozatai hoztak fordulatot. Az éles szembenállás korábbi politikáját, amely a „szociálfasisztának” bélyegzett szociáldemokrata pártokat is ellenségnek tekintette, ezzel nagyban elősegítve például a weimari köztársaság bukását és Hitler hatalomra jutását Németországban, a szövetségkeresés taktikája váltotta fel: a kommunista pártoknak mindenütt keresniük kellett a kapcsolatot a nácizmust és a fasizmust elvető polgári demokratikus, és szociáldemokrata pártokkal, így Magyarországon is a szociáldemokratákkal és a szakszervezetekkel, a népi írókkal, vagy az éppen újjáformálódó kisgazdapárttal a közös demokratikus értékek védelmének jegyében. A KMP vezető politikusai politikai ingoknitóban részt vettek 1937-ben a náci- és németellenes Márciusi Front megalakításában is. A népfrontos politikával a lehetséges szimpatizánsok köre is bővült valamelyest. Az illegális párt taktikai okokból arra is biztatta tagjait, hogy lépjenek be a demokratikus pártokba, szervezetekbe, amelyek afféle védernyőként, fedőszervként javíthatták az illegális mozgalom szervezésének esélyeit, és arra is lehetőséget adtak, hogy e szervezetek működését belülről, a kommunista párt taktikai és stratégiai céljai érdekében befolyásolják. Ebben a politikában az 1939-ben megkötött Hitler–Sztálin (Molotov–Ribbentrop)-paktum hozott újabb fordulatot.

A KMP szervezeti erejét és befolyását a magyar politikában a népfrontos fordulat sem növelte számottevően. Az elégedetlen munkás- és paraszttömegek mozgósításában és megszervezésében nem tudtak szintet lépni – ebben a rendszerrel szemben álló szélsőjobboldali, nyilas mozgalmak sokkal sikeresebbek voltak –, de tény, hogy a harmincas évek elején egy új, fiatal, főképp értelmiségi generáció csatlakozott a mozgalomhoz. Számos, az 1945 utáni magyar politikai életben meghatározó alak lett az illegális párt tagja, aktivistája, vezetője ezekben az években, köztük az 1949-ben koncepciós perben kivégzett id. Rajk László, továbbá Losonczy Géza, Donáth Ferenc és Vásárhelyi Miklós, az 1956 utáni megtorlás során a Nagy Imre-perben meggyilkolt vagy elítélt politikusok – két utóbbi a Kádár-korszak ellenzékének meghatározó figurái lettek –, vagy Kádár János, 1956 és 1988 között a rendszer első számú vezetője, vagy Aczél György, a Kádár-korszak meghatározó kultúrpolitikusa, aki 18 évesen, 1935-ben csatlakozott az illegális kommunista párthoz.

A harmincas években illegalitásban működő Kommunisták Magyarországi Pártja (KMP) számtalan röplapot adott ki, és ezek közül jónéhányat neves képzőművészek terveztek. A képes röplapok legnagyobb részét 1932-től a Szocialista Képzőművészek csoportjával részben átfedésben álló Montázs-csoport készítette, amelynek tagjai Bán Béla, Fenyő A. Endre, Goldman György, Háy Károly, Sugár Andor, Révai Dezső és Bass Tibor voltak. Háy Károly már ezt megelőzően is dolgozott a Pártnak, és a legtöbb képes röpiratot ő készítette, néha a legkezdetlegesebb technikákkal. Utólagos visszaemlékezése szerint: „Miután a párt újraszervezte a sajtóapparátust, rendszeresen jelentek meg a párt, a KIMSZ [Kommunista Ifjúmunkások Magyarországi Szövetsége], a Vörös Segély lapjai, röpiratai – stencilen sokszorosítva. ... Igaz, hogy a stenciles eljárás meglehetősen szűk korlátok közé szorítja a művészi kifejezések lehetőségeit, dehát a művészettörténetből is tudjuk, hogy sokszor éppen ezek a technika szabta korlátok válnak inspiráló, sőt stílusalakító erővé. Amellett többször sikerült – hosszabb-rövidebb időre – megszervezni a hagyományos sokszorosításra alkalmas grafikai műfajok közül legkönnyebben kivitelezhető linóleummetszetek rendszeres kiadását, és sor került még... a fotónak mint sokszorosító eljárásnak a felhasználására is.”

A szélsőjobboldali, fajvédő és nemzetiszocialista eszmék már az 1920-as években is masszívan jelen voltak a magyar politikában. Így semmiképpen sem állítható, hogy azok német mintára születtek és szerveződtek volna, sőt, képviselőik többsége a „zsidók” korlátozása mellett a „németek” (német származású „asszimilánsok”) befolyásának és térhódításának visszaszorítását is szorgalmazta a magyar fajvédelem nevében.

Az 1929-es nagy gazdasági válság a radikális szélsőjobboldal előretörésének adott nagy lökést. 1932-ben már önálló politikai pártként lépett fel Böszörmény Zoltán kaszáskeresztes mozgalma, amely főleg a nincstelen agrárproletariátus körében vált népszerűvé, és Meskó Zoltán szélsőjobboldali parlamenti képviselő Magyar Nemzeti Szocialista Földműves és Munkás Pártja. E nyilas protopártok, illetve Szálasi Ferenc 1935-ben alapított Nemzeti Akarat Pártja az 1935-ös választásokon még nem arattak átütő sikert, de 1939-ben az egységesült Nyilaskeresztes Párt már 40% körüli eredményt ért el azokban a körzetekben, ahol jelöltet tudott állítani, és a párt taglétszáma 250-300 ezer körül volt.

A látványos előretörés hátterében az állt, hogy a húszas évek elején a hatalommal kötött kényszerű alkuval (Bethlen–Peyer-paktum, 1921) önmagát szervezetileg is gúzsba kötő szociáldemokrata párt a harmincas évek elejére nem volt elég radikális az arisztokratikus, autoriter, kasztszerű politikai rendszerrel és a mély társadalmi egyenlőtlenségekkel egyre elégedetlenebb kispolgári, munkás- és parasztömegek számára, a kommunista párt pedig végig „idegen”, és gyakorlatilag láthatatlan volt számukra. Jellemző, hogy a nyilas pártok, mozgalmak és politikusok ott törtek előre a leginkább, ahonnan a szociáldemokrata párt fokozatosan visszaszorult. A harmincas évek második felére a nyilasok még a korábban szociáldemokrata bástyáknak számító vasas és a bányász szakszervezetekben is látványosan teret hódítottak.

A nyilasok vonzereje abban rejlett, hogy programjuk nem merült ki a nacionalizmusban, nemzeti (hungarista) mitológiában és antiszemitizmusban. Radikálisan rendszerkritikus, antikapitalista mozgalom volt, amelynek gazdaság- és társadalompolitikai programja közeli rokonságot mutatott a kommunisták elképzeléseivel. Olyannyira, hogy a nyilas párt későbbi vezetői közül többen, például Péntek István és Málnási Ödön, az illegális kommunista pártból igazoltak át. 1945 után számos, háborús bűnökért perbe fogott nyilas funkcionárius védekezett azzal, hogy ők kicsit másképp, de voltaképpen ugyanazt akarták, mint a kommunisták: felszámolni a népnyúzó kapitalista, úri rendet. Elvetették a („zsidók” uralta) „liberálkapitalista” rendszert, a nagytőke és a nagyvállalatok állami (nemzeti) kézbevételét, a gazdaság központi tervezését és irányítását, földosztást, a hitbizományi rendszer felszámolását, központilag szabályozott, kiegyenlített jövedelmi viszonyokat (például jövedelmi plafon) ígértek, azaz a társadalmi és politikai rend totális és diktatórikus átalakítását. A kommunistáktól a fajvédelmi gondolat és a militáns antiszemitizmus különböztette meg őket.

Ez a program nemcsak a kispolgárság, munkásság és szegényebb parasztság körében hódított, hanem komoly értelmiségieket is magával ragadott. A népi írók körének számos tagja került közel a nyilasokhoz, de 1933-ban még József Attila is írt egy rövid eszmefuttatást A nemzeti kommunizmus címmel.

A hatalom nemcsak a választási rendszer korlátozásával és manipulálásával, hanem a nyilas mozgalom felszámolásával is próbált gátat szabni az előretörésüknek. 1937-ben Szálasi pártját betiltották, nem sokkal később őt magát is bebörtönözték. Ennek ellenére a párt Hubay Kálmán vezetésével 1939-ben látványos sikert ért el a választásokon.

A háborús években a nyilasok népszerűsége jelentősen visszaszorult, mivel a háborús konjunktúra következtében csökkent a munkanélküliség, nőttek a jövedelmek, a hadiállapot miatt pedig tovább korlátozták a politikai jogok gyakorlását. Politikai szerephez csak 1944. október 15-én jutottak, amikor a németek segítségével puccsal átvették a hatalmat, és véres diktatúrát vezettek be a háború dúlta országban. Szálasit és a nyilas párt legfelső vezetőit a háború után háborús bűnökért halálra ítélték és kivégezték.