Míg az 1930-as években a „harlemi reneszánsz” korszaka volta az Egyesült Államokban, és a „Négritude” felfutásáé Franciaországban, a roma közösségek reprezentációját Európában még mindig a gádzsók (nem-romák) határozták meg, akik népművészetként tekintettek a romák alkotásaira. De mint Thomas Acton szociológus, aktivista, író és pedagógus megfogalmazta, ez a hozzáállás nem változott jelentősen a múlt század folyamán sem: „A modern roma értelmiségiek és művészek munkáját gyakran elítélően állítják szembe a kollektív, hagyományos és repetitív ’folklór’-nak vagy ’naiv művészetnek’ nevezett jelenséggel, mintha bármi, ami a hagyományon kívül születik, eleve nem lehetne hiteles”. A roma származású, az egyesült királyságbeli Kentben született Daniel Baker művész, kurátor és elméleti szakember egyike azoknak a roma művészeknek és értelmiségieknek, akik az az elmúlt évtizedekben következetesen megkérdőjelezték ezt a prekoncepciót. Daniel Baker munkásságának központjában a roma vizuális kultúra roma közösségekre és a szélesebb társadalomra gyakorolt hatásának folyamatos vizsgálata áll. A roma esztétika elemeinek alkalmazásával az a célja, hogy új szemmel nézzünk azokra a tárgyakra és narratívákra, amelyek korábban elkerülték a figyelmünket és így olyan értelmezéseket találjunk, amelyekre nem számítottunk. Ez történik a Vészhelyzeti műtárgy #1 esetében is, ami az európai menekültkrízis idején született. A művész így fogalmaz: „A Vészhelyzeti műtárgy egyetlen túlélőtakaróból lett horgolva, amit a katasztrófa-elhárításban használnak, vagy hogy a balesetek áldozatainak testhőmérsékletét megőrizzék. Az általában szélsőséges körülmények között alkalmazott anyagot a látszólag banális, hobbiként űzött otthoni kézimunkázásban hasznosítottam, hogy ezzel fejezzem ki a sokunk által adottnak hitt biztonság és kényelem bizonytalanságát. A munka a roma esztétikát erősítő, csillogó jellegből is merít, ezzel ábrázolva a romák által gyakran megtapasztalt esetlegességet, a biztonság és stabilitás elvesztésének folyamatos kockázatát.”