„Az I. Nemzetközi Foszfén Konferencián összesen hat kutató jelent meg, mind magyarok.

A kutatók elmondták, a foszfén olyan fényjelenség, mely sötétben, vagy akár csukott szemmel is érzékelhető, nem szükséges hozzá valódi fény. A jövőben ennek a belső sziporkázásnak a kontrollált formája vissza fogja adni a vakok látását!

A kutatók témája idén egy kezdetleges kísérlet köré épült, mely az ún. 'önazonosság síkját' térképezi fel. Jelenleg ez a sík még nem hordozható, csak laboratóriumi keretek között állítható elő, de az első eredmények kecsegtetőek.

Ha sikerül stabilizálni a kísérleti mezőt, megnyitjuk azt a társadalom számára.”

Az 1930-as évek közepén a dimenzionisták olyan új művészeti nyelvet kerestek, amely megfelelt az akkor éppen robbanásszerűen átalakuló tudományos világképnek. Ugyanekkor a szürrealisták a lélek mélységeiből kiinduló mozgalmukat az egész világra ki akarták terjeszteni a szürrealista világforradalommal. Kristóf Krisztián 2017-es, Együttérző tájkép című kiállítása a Trafó Galériában egyszerre vázolt fel egy (ál)tudományos kísérletet és annak pszichológiai olvasatát. Az OFF-Biennálén bemutatott két mű is ezen a kiállításon szerepelt először, amelynek kiindulópontja egy olyan, improvizatív grafikai munkákra épülő képnyelv, amely sokban köthető az éppen az 1930-as években kialakult ISOTYPE képnyelvhez, Gerd Arntz és Otto Neurath vizuális szótárához. Ahogy Kristóf egy interjúban elmondta: „Vizualitásukban kötött, sematizált ábrákról beszélünk, így az improvizációs energia nem grafikai virtuozitásra fecsérlődik el, hanem tartalomra, narratív jelenetekre, a figurák viszonyára.” A kiállításon szereplő Együttérző tájkép című síkfilmek is ezt a vizuális nyelvet használják: „Az Együttérző tájkép mint cím szerintem megható gondolat, de elég ironikus is; miért is érezne együtt a földanya velünk, akik ilyen ívben szarunk rá? A címadó síkfilm nagyításokon egy figura nagyméretű absztrakt szerkezetet mozgat, melynek elemei marionett-szerűen a végtagjaihoz vannak kötve, csigákon keresztül. Ez az én értelmezésemben a figura világképe, tájképként előadva. Belső tájkép, de az ábrán szereplő figura ezt valószínűleg nem tudja. A teljes kontroll illúziójában nem veszi észre, hogy ő csupán egy zárt rendszer része, mindössze magát látja, felnagyított, átírt formában. Ez a táj a külső világ nihilista paródiája. De a művészettörténet legizgalmasabb tájképeinél is gyanús, hogy egyik sem a környezetről szól, hanem az ember hozzá fűződő viszonyáról, vagyis az emberi természetről.” Az önazonosság síkjának felfedezése című videómunkán is végeredményben egy belső táj kivetítését láthatjuk, egy fiktív tudományos konferencia – Az I. Nemzetközi Foszfén Konferencia – keretében. A művészt régóta foglalkoztatja a kérdés, hogy megszüntethető-e az interferencia két teljesen különböző logika között. Munkáiban az egymásra rétegzett vonalszerkezetek torzulásai, egymásra gyakorolt hatásai felfoghatóak emberi tényezők, jellemek egymásra gyakorolt hatásaiként is. Ahogy ő maga elmondta, a videót „két kamerával vettem föl, melyek egymástól száz méterre lettek felállítva, pontosan egymás felé fordítva. Ha a két képet egymás fölé illesztjük, látható, hogy a tájban félúton egy sáv keletkezik – aki ott tartózkodik, áttetszővé válik, egyszerre áll szemben és háttal, a tarkóján is van szeme, vagyis ebben a szimulált formában: önazonos ember. Ha viszont elhagyja ezt a síkot, búcsút inthet magának, a teste megduplázódik – és ezek a testek egymás ellenében mozognak, diszharmóniában. Ez egy mesei alaphelyzet. Tényként veszi, hogy a társadalomban ma senki sem önazonos, a fikció az, ahogyan ez a helyzet egy csapásra megoldódik minden munkában.”